Drogbáró | ✓

25

2 5． ｆｅｊｅｚｅｔ:
T e n g e r p a r t

A parton teljes csöndbe borult minden, csak a tenger morajlott előttünk. A nyaraló nem volt valami nagy, talán akkora lehetett, mint az a kis erdei ház Nebraskában. Nem tudtam elképzelni, hogy Floridában lehet olyan része a tengerpartnak, amerre még a kutya se jár. Lágy szellő lengette a pálmafák ágait és a magányos fűszálakat a ház mellett.

A verandán ültünk. Sage és a srácok felbontottak egy palack bort, amit itt találtak. Derek elszundított az egyik napozóágyon, Nate pedig a lépcsőn ücsörgött és a korlátnak támaszkodott. Sage meghúzta mellettem a borosüveget, aztán felém nyújtotta. Megráztam a fejemet.

- Mindig azt hiszem, hogy már sínen vagyunk - sóhajtott fel a lány. - Aztán meg...

- Ne is mondd! - sóhajtottam fel. - Ki ez a Manuel, hogy állandóan, mindenhol ott van?

- Nincs ott mindenhol - szólt közbe halkan John. - Csak Nate-re van így ráakaszkodva. Mióta volt egy összetűzésünk az olaszokkal, azóta ilyen - a fiú elvette az üveget és hosszan belekortyolt. - Nate volt a legnagyobb beszállítójuk, cserébe pedig mi lőszert és fegyvert kaptunk. Két éve viszont valamit elbasztak az egyik szállítmányunkkal, és Manuel nem annyi kokót kapott, mint akart.

- Nem ez a probléma - mordult fel halkan Nate, és felénk fordult. Az arca nyúzott volt, a hangja érdes, a szeme pedig fáradt. Rossz volt ránézni. Mikor megismertem egy erős, izmos és jóképű férfi volt, temérdek pénzzel, most pedig inkább hajazott egy lecsúszott, hajléktalan drogosra. Az arca beesett, az egy hétnyi fekvéstől pedig már el is kezdtek leépülni az izmai. Összeszorult a szívem, amikor ránéztem. Elesettnek és védtelennek tűnt. - Azért történik mindez, mert apám imádott szórakozni az emberekkel. Ő eléldegélt a dollármilliárdjain, és most én iszom meg a levét a faszságainak. Nem az elcseszett szállítmány miatt akar tönkretenni Manuel - feltápászkodott a lépcsőről, megrázta a fejét és megigazította magán a pulóverét, aztán besétált a fák közé, majd ki a partra.

Csönd telepedett ránk. Hezitáltam egy darabig, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy utána megyek. Az elmúlt két napban állandóan furdalt a kíváncsiság. Mérhetetlenül haragudtam Nate-re, de szerettem volna tudni, mi is folyik itt. Értem én, hogy a Lincoln-i bankrablással kapcsolatban hazudott, de New York már meghaladta a tudásomat. Hogyan került oda Manuel? Mi a szar van azon a listán? És mégis hogy a francba gondolta azt Nate, hogy majd hárman ki tudnak rabolni egy óriási bankot? Ráadásul még szitává is lövették magukat!

Ökölbe szorítottam az ujjaimat, aztán lekocogtam a lépcsőn, és összehúztam magamon a pulcsimat, amit az egyik fiútól nyúltam le. Szerintem Dereké lehetett, de nem voltam benne biztos. Zsebre tettem a kezeimet, és kiléptem a fák közül a fehér homokos partra.

A Hold tompán világított a fejem felett a csillagokkal együtt, a hullámok pedig éhesen csipkedték a partot. Most egészen hangosan zúgott a tenger; úgy morajlott, mint egy heves nyári zivatar. Nate már egészen messze sétált, a cipőjét megtaláltam a homokban. Innen mezítláb folytatta az útját, és most az apró kagylókkal borított nedves szakaszon baktatott. A víz néha-néha megkóstolta a lábujjait, aztán visszahúzódott. A hajába belekapott a szél, és teljesen összeborzolta a tincseit.

Kocognom kellett, hogy utolérhessem. Meglepett arccal fordult hátra, mikor a vállára simítottam a tenyeremet. Egy pillanat erejéig csak szótlanul bámultuk egymást a félhomályban. A fiú elnyúzott arca most még beesettebbnek tűnk az árnyékoktól, de a szeme élénken csillogott az idegességtől. Ismertem már annyira, hogy észrevegyem, mikor akar szétzúzni valamit. Most is így nézett.