Drogbáró | ✓

①②

１２． ｆｅｊｅｚｅｔ:
T á m a d á s

Három nap kínos célozgatás, és rengeteg elkapott furcsa pillantás volt a hátam mögött, de végre úgy éreztem, hogy nem akar mindenki a szemével kinyírni, sőt, Nate sem szeretne láncra verni. Azóta egyikünk sem emlegette azt a délutánt. Persze a többiek nem hagyták, hogy feledésbe merüljön az apró félrelépésünk, és állandóan záporoztak a poénok Nate "fontos elintéznivalójáról", amit nem lehetett halogatni. Felfordult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy én voltam az az elintéznivaló. Ők azt mondták, ne vegyem magamra, tényleg csak viccelnek, de mégis csak történt közöttünk valami, és egy ilyen bensőséges helyzet megváltoztat egy-két dolgot.

Nos, a mi esetünkben csak rosszabb lett a helyzet. Nate még nagyobb idegbeteg állat lett, mint eddig, én pedig mindennél jobban szerettem volna kinyírni a csávót. Az az egy gyengéd pillanat elszállt az éterbe, és soha többé nem jött vissza. Utáltuk egymást, és ez így volt helyénvaló.

De a történtektől függetlenül még most sem tartoztam ide. Minden idegennek hatott - én nem ezekhez a módszerekhez voltam szokva. Nem betörtem egy épületbe, ha információra volt szükségem, hanem szereztem bírósági végzést. Nem álcát hordtam, hanem a jelvényemet. Nem engem köröztek, hanem én csuktam le másokat. Erre bekerültem ide, és azon kaptam magamat, hogy füves cigi szaga terjeng a házban, maffiózók sörözgetnek a konyhaasztalnál és egy idióta, idegesítő, bunkó, zsémbes... Khm, szóval egy drogbáró horkol a folyosó végén lévő hálószobában.

Hihetetlen, mennyire ki tud fordulni magából az ember élete pár hónapon belül is.

És persze mindennek a központjában Nate Payton áll, aki az összes szálat mozgatja.

Hétfő óta elkezdtem a bankban dolgozni, és meglepően nem is bizonyult olyan nehéznek beszivárogni az intézet nyilvántartási rendszerébe. Reggelente magamra öltöttem a csinos blúzok egyikét, leheletnyi sminket kentem az arcomra, magamra varázsoltam a mit sem sejtető mosolyomat, aztán valaki elfuvarozott dolgozni. Már lassan úgy éreztem, mintha tényleg ez lenne a munkám. Egy kicsit megint normális lehettem, legalább addig, míg délután vissza nem tértem a házba. Egyetlen olyan dolgom volt, amit a csapat varrt a nyakamba: naponta egyszer küldjek egy jelentést a többieknek, hogy melyik ügyfél használta a számláját, és hogy mennyi készpénz is van bent. Elvileg ezekhez az adatokhoz nem férhettem volna hozzá, de mivel Sage - mint kiderült - egy átkozottul ügyes hacker, a kezembe nyomott egy pendrive-ot, amin valami olyan szoftver lapult, amivel fel lehetett törni az egész rendszert. A lány mindezt a nappaliban, a cigarettaszagú kanapén elterülve vitte véghez. Másnapra már minden adat zavartalanul pörgött a gépünkön.

- Pandora, figyelsz te rám? - kiáltott rám Nate, ezzel kizökkentve engem a gondolatmenetemből. Annyira elbambultam, hogy azt is elfelejtettem, hogy éppen edzünk.

Igen. Mivel Nate szerint el vagyok tunyulva. Meg gyenge a karom. És nem jól használom a lábaimat... Blablabla.

Én is tudnám sorolni, hogy milyen testrészeit nem használja megfelelően.

- Bocs - motyogtam az orrom alatt, és visszaálltam vele szembe, majd támadóállást vettem fel. Izzadt tenyeremen szoros fásli tekeredett körbe, csak ez adott némi támaszt a csuklóimnak.

Az autóktól megszabadított garázsban voltunk, ahol a sarokban lógott egy viseltes bőr boxzsák a plafonról, és vastag porréteg rakódott az ablakpárkányokra. A foltos falakból áradt a dohszag, a betonpadlón repedések futottak végig, és sötét olajfoltok tarkították. Benzinszag terjengett a levegőben, üres és teli kannák egyaránt sorakoztak az egyik sarokban. Szerszámok százai lógtak a falakon, meg a ferde polcokon. Egy egész autószerelő-műhelyt lehetett volna itt nyitni, annyi minden volt hozzá.