Damnit, Clifford

12.rész

*Sophia szemszöge*

Egy sóhaj hagyta el számat. Becsuktam a szekrényem ajtaját és Michael felé fordultam. A kezeimet magam előtt össze fontam.
-Mit akarsz Michael? -kérdeztem. Ahogy ott állt előttem mosolyogva, olyan aranyosnak tűnt. Akaratom ellenére is bele haraptam alsó ajkamba. Túlságosan elveszítem a fejem, ha nem kontrollálom magam. Lehet, hogy egy kicsit bejön nekem, s néha nem tudom róla levenni a szemem,  de nem akarom, hogy belé szeressek! Azt érzem, hogy ha belé szeretnék csak szenvednék.

-Igazából a közös háziról akartam beszélni, hogy mikor lehetne át nézni, hogy biztos ne legyen benne hiba!  Neked mikor jó? -nézet rám.  Én csak felhúztam a kérdésére a szemöldököm.
-Téged mióta érdekel a házi feladat? 
-Mióta veled csinálom! -válaszolta és egy vigyor terült el arcán. Meglepődtem válaszán, talán bele is pirultam. A szívem őrült dobogásba kezdett. Sophia nyugodj le!  Szed össze magad!
-Ch... azt hiszed, hogy ezzel leveszel a lábamról? -kinyitottam a táskám, majd egy papírt és egy tollat vettem elő.
-Reménykedtem benne! -nevetett fel.
A papírra rá firkáltam a címem, majd Michael kezébe nyomtam.
-Ma öt órára nálam és ne késs! -mondtam, majd ott is hagytam.
-Nem fogok! -kiabálta utánam,  majd ki is léptem  az ajtón. Mélyen bele szívtam az engem érő friss levegőbe. Jól esik végre megszabadulni a sulitól egy kicsit. Néha lehet, hogy lazítanom kéne, de ezt nem engedhetem meg magamnak,  ha megakarok felelni a szüleimnek. Nem akarok csalódást okozni nekik.

-Itthon vagyok! -léptem be a házba. Anya mosolyogva bújt elő a konyhából.
-Szia kicsim,  gyere kész az ebéd! -invitált be a konyhába.
-Oh köszönöm, de most nem vagyok éhes! -adtam egy puszit az arcára.
-De később egyél, jó? -simította végig kezét a hajamon. Csak bólintottam egyet,  hogy mindenféle képpen fogok enni később.
-Figyelj kislányom, mi nemsokára elmegyünk apáddal, megbeszélés lesz, amin részt kell vennünk. Nem tudom, hogy mikor érünk haza,  de remélem el leszel egyedül egy kicsit! -mosolygott rám. Eddig is olyan érzésem volt, mintha egyedül lennék, szóval nem lesz számomra furcsa, hogy nem lesznek itthon.
-Rendben, de most ha nem baj felmegyek! -mondtam és elindultam.
A szobámba érve leültem az íróasztalhoz, s neki álltam tanulni, hogy elteljen az idő, mire jön az a hülye gyerek.

Fáradtan csuktam be a történelem könyvet és a többi könyv kupachoz raktam. Egy pillantást vettem a kék falamon lévő fali órára, s tudatosult bennem, hogy öt perc múlva megszűnik a nyugtom. Hangosan sóhajtottam egyet, s az íróasztalra dőltem.
-Miért pont ő? -mondtam magamnak és néztem az órát,  míg 5 órát nem mutatt.

A várakozásomat a csengő hangja zavarta meg. Már 5 óra?  Ez az 5 perc olyan volt számomra mintha órákat vártam volna. Gyorsan felálltam a helyemről,  s a tükörhöz szaladtam. Megigazítottam a hajam,  ami egy kicsit kócosan állt. De várjunk csak!  Ez miért érdekel engem?  Gyorsan össze borzoltam kicsit a hajam. Nem tudom miért csináltam de megcsináltam.  Kicsit szánalmas nem?
Leszaladtam,  s a kilincset lenyomva kitártam a várva várt személy előtt az ajtót.