Szasza Naplója

Szeptember 1., hétfő

Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka. Dani kutyája hajnali egy óráig az ajtóm előtt nyüszített, végül pedig azért nem tudtam lehunyni a szemem, mert eszembe jutott, hogy holnap új gimi és eluralkodott rajtam a pánik, hogy újra idiótákkal leszek körülvéve. Naggggyon csúcs. Mikor pedig már elnyelt volna a kellemes sötétség, visítva megszólalt a mobilom. Ezért, mikor reggel hat órakor a tükör előtt álltam, szörnyülködve simítgattam az arcomat. Szuper sebességgel kifésültem a hajamat, kivasaltam, feltupíroztam majd valamit kezdtem a ronda arcommal és már lent is ácsorogtam a lépcső előtt, apura várva.

- Kész vagy, hercegnő? - áll meg előttem egy puszit nyomva a homlokomra.
- Hogyne. Már ezer éve. - mormogom bele a pólójába.
- Semmit sem aludtál, igaz? - simít végig a hajamon.
- Neem. - nyögöm ki. - Úgy érzem magam, mint egy darab rongy, amit ide-oda ráncigál egy kismacska.
- És azért nem aludtál, mert bepánikoltál, hogy majd az új gimi is tele lesz idiótákkal. - fejti meg az alvatlanságom okát.
- Honnan... - nézek fel rá csodálkozva.
- Nagyon is jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, miért is káromkodsz hangosan az éjszaka közepén. - kacsint, majd a kezembe nyomja a táskámat. - Mellesleg - nyitja ki előttem az ajtót. -, nem kell aggódnod. Ez egy neked való gimnázium, ami tele van emókkal. - bök oldalba.
- Mit tudsz te az emókról? - horkantok fel, miközben bedobom a kocsi hátsóülésére a táskámat.
- Szasza - pillant rám egy amolyan ,,ezt most komolyan gondoltad?'' stílusban. Igaz. Végülis, két emó gyereket nevel. Nem lehet könnyű.
Ahogy közeledünk a gimi kapuja felé, az idegesség egyre csak nő bennem. Remegő térdekkel lépek át a kapun, majd botladozva indulok el a nagy épület felé. Érzem a kíváncsi tekinteteket a hátamon, azonban nem foglalkozva velük tárom ki az épület ajtaját és sétálok fel a lépcsőkön, megállva az igazgató irodája előtt. Kifújva a levegőt lépem át a küszöböt, majd leülök egy -az igazgatóval szemközti- szabad székre.
- Kopócs Alexandra - hangsúlyozza ki a nevemet, rákönyökölve az asztal lapjára. - A jegyeit nézve nem lett volna szabad felvennünk iskolánkba, de az édesapja annyit áradozott a maga tehetségéről, hogy kíváncsi lettem rá.
- Tehetség? - pislogok nagyokat, majd ijedten hátrahőkölve pillantok az igazgatóra. - Milyen tehetség?
Az igazgató mosolyogva rám néz, majd felém nyújt egy kockás füzetet, rajta a nevemmel. Lassan elveszem, majd fellapozom. Nevetve adok hálát apunak, amiért megtalálta a lakatra zárt fiókomba rejtett füzetemet, amiben a gondolataimat foglaltam dalszövegbe.
- Uram Isten! - kapom a szám elé a kezemet, kacagva az igazgatóra nézve.
- Ezek a szövegek megmutatták a maga tehetségét a dalszöveg íráshoz, így, mikor elolvastam az első sorokat, nyomban tárcsáztam is a szülei telefonszámát. - mosolyogta. - Azonban - emeli fel a mutatóujját. - lenne egy kérésem. - köszörüli meg a torkát. - A következő hétre szeretném, ha írna egy dalszöveget az osztályának, bemutatkozás gyanánt, amit megzenésítene és felénekelne előttük. - mutat a füzetre. - Viszont, ha nem lesz kész jövőhétre, akkor sajnos el kell, hogy bocsájtsam az iskolától.
Nem egy nehéz feladat, viszont van néhány bökkenője is annak, amit kér. Ugyanis én csak a dalíráshoz értek, az éneklés abszolút nem az én világom. De, ha nem éneklem fel, könnyes búcsút vehetek az iskolától.
- Rendben. - bólintok rá.
- Ez esetben - áll fel, majd felém nyújtja a kezét. - Sok sikert iskolánk felvételijén. Remélem át megy és iskolánk új és tehetséges diákjaként tekinthetek önre.
- Köszönöm. - bólintok, majd kisietek az iroda ajtaján.
Ahogy az üres folyosókon sétálgatok, lépteim koppanása visszaverődik a falakról. Elsétálva a termek mellett elmosolyodom egy-egy kiszűrődő káromkodás hallattán. A gyomromba préselődött izgalomtól kicsit megszédültem, ahogy lépkedtem le a lépcsőkön. Az aulában megpihenve egy padon, belekortyoltam az ásványvizbe, majd sóhajtva egy nagyot elmosolyodom. El sem hiszem, hogy itt vagyok!