Szasza Naplója

Szeptember 8., hétfő

Szeptember 8., hétfő

A hétvége gyorsan eltelt, mint gondoltam.
Bár anyuékkal filmezős, családi programot szerettünk volna tartani, valahogy mégsem jött össze. Dani egy házibuliban, részegen a falhoz hajította a telefonját, amivel kiverte anyuéknál a biztosítékot, így bezárkózott a szobájába, apu egész hétvégén dolgozott, nekem pedig semmi kedvem nem volt két órán keresztül anyuval üldögélni a nappaliban.
Így az egész hétvégémet punnyadással töltöttem. Persze az agyam folyamatosan kattogott és vagy ötvenszer meghallgattam a dalt, mégsem jöttem rá, hogy mi az a hiányzó darab.

A reggel veszekedésmentesen telt. Mivel Dani el akarta kerülni az újabb fejmosást a tripityára tört telefon miatt, addig nem jött ki a szobájából, amíg csendes nem lett a lakás. Jó kis módszer, hogyan kerüljük el a szüleinket. Zárd magadra az ajtót és addig ne gyere elő, amíg nem lesz teljesen csendes a lakás.

Az aulába lépve, nagyokat pislogva próbálok levegőhöz jutni a hirtelen jött meglepődöttség és a vékony, szorító karok miatt.
- Jaj, Nikol! - nyom egy nyálas puszit az arcomra. - Annyira hiányoztál!
- Öhm... Szerintem menj el egy szemészetre. - tanácsolom a levegőben kapálózva.
- Miért?
- Mert én nem Nikol vagyok!
- Mi? - néz rám, feltolva a szemüveget az orrán. - Jesszusom! - kapja a szája elé a kezét. - Sajnálom. - sóhajt fel. - Tudod, Nikollal már általános iskolás korunk óta barátok vagyunk. Nyáron eltörtem a kezemet, mikor a Balatonon voltunk, ezért lekéstem az első hetet, de már meggyógyúltam, így szerettem volna meglepetést okozni neki.
Nos, az sikerült is. Csak nem Nikolnak.
Hümmögve és bólogatva indulok fel a lépcsőn, amikor összerezzenve megtorpanok.
- Kopócs Alexandra, kérem, fáradjon fel az igazgatói irodába! - csiviteli az igazgatónő mosolygós hangján, amitől a hideg futkos a hátamon. Felszaladok a lépcsőkön, majd benyitok az igazgatói iroda ajtaján.
- Kopogásról nem hallottál? - mutatott az egyik székre. - Foglalj helyet!
Fáradtan lehuppanok, majd kifújva a levegőt, hátradőlök.
- Szóval - könyököl fel az asztal lapjára. -, hogy haladsz a dallal?
- Öhm... Hát... - pillantok le a padlóra. - Kéne még egy kis idő. - motyogom.
- Péntekig kapsz haladékot, de tovább már nem. - biccent az ajtó felé. - Nyomás órára!
- Köszönöm. - mosolyodok el, majd kirohanok az irodából, le a lépcsőkön, majd berontok a terembe, ahol már javában folyik az ének óra. Lehuppanok a helyemre, tépek egy kis papírfecnit a füzetemből, majd összegyűrve Márk padjára hajítom. Vigyorogva figyelem, ahogy kíváncsian széthajtogatja, majd mosolyogva rám néz és ráfirkant valamit.

Iskola után, az egyik pad tetején ülve figyelem Márkot, ahogy hátradől a széken és mosolyogva behunyja szemeit.
- Szóval, rájöttél, hogy mi hiányzik a dalból? - iszok bele a frissítő ásványvízbe.
- Pontosan. - bólint egy nagyot, elégedett vigyorral az arcán.
- És mi az? - csavarom rá a kupakot a félig üres üvegre.
- Egy zenekar.
- Mi? - kacagok fel, de azonnal elhalgatok, miután unott arccal rám néz, én pedig rájövök, hogy nem viccnek szánta. - Márk, ez őrültség! - rázom meg a fejem. - Rajtad kívűl nem ismerek itt senkit. Honnan tudjam, hogy kinek mihez van tehetsége vagy egyáltalán van -e neki.
- Pont azért vagyok én itt. - vigyorog. - Nikol lehetne az elektromos gitáron, én a basszus gitáron, Karesz a dobon, te pedig énekelhetnél és közben dalszövegeket írnál, amiket lekottáznék. Simán összejöhetne.
- Hát, nem tudom. - sóhajtok fel.
- Szasza, ne már! Gondolj bele, itt van az orrod előtt az a picike darab, amit kerestél.
Igen, igaza van. Ez a picike darab, a zenekar. Vagyis több hangszer hiányzik a dalból.
- Uram Isten, Márk! - ugrok le azonnal a pad tetejéről. - Te zseni vagy!
- Igen, tudom.
- Azért ne vidd túlzásba! - figyelmeztetem mosolyogva, majd a nyakába ugrok.
- Holnap próba? - néz rám vigyorogva.
- Holnap próba! - lelkesülök fel, majd megragadom a táskámat és szaladva megindulok a csendes folyosón, amin a cipőm koppanása visszhangzik.