Szasza Naplója

Szeptember 9., kedd

Szeptember 9., kedd

Mindig azt gondoltam, hogy a szerelem egy gyönyörű hazugság. Hogy a fiúk csak kihasználják az érzéseinket, utána pedig jól ott hagynak a semmi közepén, összetörve. Ezért soha nem néztem rá egyetlen egy fiúra sem.
De ma valahogy másképp gondoltam mindent.

Az izgalom nagy nyomást helyezett rám, ezért egész éjjel le sem hunytam a szemem.
A kora hajnali órákban sűrű szitkozódást hallok a szobám ajtaja előtt, majd lassan, nyikorogva kinyílik.
- Mit akarsz, te lopakodó, aki nem hagy hajnalok hajnalán aludni? - mormogok nagyokat pislogva a sötétben.
- Fogd be! - pisszeg, miközben elhúzza a sötétítőt, és kinyitja az ablakot.
- Mit csinálsz? - ülök fel azonnal, amikor meglátom, hogy felmászik az ablak párkányára. - Te megőrültél?! - ugrok ki az ágyból, megragadva a pólóját. - És mi ez a nagy, teletömött sporttáska?
- Figyelj - sóhajt fel. -, az egyik haveromhoz költözök egy kis időre.
- És a dögödet itthagyod? - rémülök meg, amikor nyüszítés szűrődik ki a bátyám pólója alól.
- Még a végén meggyilkolnád. - mosolyodik el, majd nyom egy puszit a homlokomra. - Anyuéknak egy szót se!
- Hát persze. - forgatom a szemeimet.
- Szasza, ígérd meg és ne köpj be!
- Jól van na, ígérem! - csücsörítem az ajkaimat, mire elneveti magát.
- Te tiszta bolond vagy. - csóválja a fejét, majd elrugaszkodik és anyu féltve őrzött virágain landol.
- Dani! - kiáltok utána, mire rám néz. - Így kivel fogok minden reggel veszekedni? - hajolok ki az ablakon, mosolyogva.
- Ne aggódj, nem örökre megyek el! - kacsint, majd kirohan a kapun.
- Bolond. - kuncogok, majd bedőlök az ágyamba.

Iskola után egyenesen a zeneterembe szaladok, a pittyegő mobilommal a kezemben.
- Márk, mi volt az a... - rontok be az ajtón, ahol meglepő látvány fogad. Nikol a gitárját fogva, Karesz a dobok mögött ülve, Márk pedig a kottalapokat forgatva a kezeiben pillant felém.
- Meglepődtél? - vigyorodik el, miközben odalép mellém.
- Hogyan vetted rá őket, hogy segítsenek? - mosolyodom el.
- Nem volt nehéz. - von vállat. - Nikol általános óta a barátom, mindenben segít, amiben csak kell, Karesz a legjobb haverom, bár megígértem neki, hogy elmész vele randizni és Kriszti - biccentett a zongora mögött lapuló lány felé. - pedig csak Nikol miatt jelent meg. De elképesztően zongorázik.
- Na, állj! - teszem csípőre a kezem. - Mit ígértél, te kinek?
- Jaj, ne izélj már! Csak egy kis mozizás Karesszal még nem a világ vége. - pillant rám, majd felém nyújt egy kottalapot. - A dal kottája. Tegnap éjfélig dolgoztam rajta és pár részt kicsit átírtam, hogy pörgősebb, klasszabb legyen.
Ahogy a szemeimet futattam a sorok között, a szívem nagyot dobbant.
- Mit szólsz? - néz rám, én pedig, ahogy elveszek a szemeiben, hevesen kezd verni a szívem.
- Ez már nem az én dalom. - mosolyodom el.
- Mi? - vonja össze a szemöldökét.
- Ez a mi dalunk. - suttogom, a kezemben szorongatva a kottalapot.
- Na, gyerünk! Próbáljunk! - kiált fel Karesz, majd felcsendül a zongora hangja, én pedig énekelni kezdem az első sorokat.
- Dalban mondom el, hogy mit is érzek irántad - pillantok Márkra, aki mosolyogva néz vissza rám, amitől egy nagyot dobban a szívem, majd behunyom a szemem és énekelem tovább a refrént. -, dalban mondom el, hogy az én szememmel hogyan is látlak. Dalban mondom el, hogy mi is az én álmom, dalban mondom el, hogy akkor is valóra váltom.
- Csupán egy kézmozdulat, és tudom mit érzel. Talán látsz valahol, de én téged miért nem? - csendül fel Márk mély hangja, nekem pedig azonnal kipattannak a szemeim. Szorosan behunyva szemeit énekli a második szövegrészt, ujjai lágyan játszanak a húrokkal, a szívem pedig majd' szétszakad, ahogy lepillantok a kottalapra. Az egészet egy duettként írta át. - Nem akarom feladni, de mit mondjak még, hogy elhidd? Vágyat keltettél bennem, de már nem érzek semmit.

És ez volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, hogy csak mi vagyunk ketten az egész világon, senki más. A szívem vadul zakatolt, és akárhányszor rámnézett, vagy hozzám szólt is, a gyomrom megremegett és több ezer pillangó ébredt fel benne.