Szasza Naplója

Szeptember 2., kedd

Egy nap már eltelt. Az agyam folyamatosan kattog, de gőzöm sincs, hogy milyen dalszöveget kéne írnom az osztálynak. Amíg azt mondtam, hogy nem egy nehéz feladat, addigra rájöttem, hogy túlságosan is az. Nem vagyok képes erre. Túl nagy falat ez nekem.

Pizsomában, karikás szemekkel és összeragadt hajjal vonszolom le elnehezedettnek érzett testemet a lépcsőn. Fáradtan pislogok anyura, aki mosolyogva elém áll és a kezembe adja az öcsémet.
- Felöltöztetnéd, kérlek! - nyom egy puszit az arcomra, majd besétál a konyhába.
- Persze. - motyogom egy nagyot ásítva.
- Anyu! - trappol le a lépcsőn a bátyám, de, amikor megpillant a lépcső alján ácsorogva, megtorpan. - Hát veled meg mi van? - mér végig, majd a biztonság kedvéért az ölébe veszi Benjit.
- Minek látszik? - mormogom, majd felszenvedem magamat a lépcsőn.
Felturva a szekrényemet kutatok valami -számomra- normális rongy után. Valamennyire tűrhetővé varázsolom az arcomat, bár még így is látszik, hogy egész éjjel nem hunytam le a szememet.
- Gyerünk, hugi! - áll meg a fürdőajtó küszöbén. - Ma én viszlek suliba. - vigyorodik el. - Be is kísérlek, ha gondolod.
- Menj a francba! - csapom be előtte az ajtót.
Nagyot sóhajtva támasztom meg fáradt testemet a csempének. Pár perc múlva kinyitom az ajtót és kilépek rajta. Dani a falnak támaszkodva vigyorog rám.
- Minek örülsz ennyire? - vonom fel a szemöldököm.
- Kiélem a percet, amíg fáradt vagy és nem rinyálsz a fülembe.
- Még rinyálni sincs kedvem, úgyhogy csak nyugodtan. - vonok vállat, majd besétálok a szobámba, felkapom a fotelból a táskámat, majd lesietek a lépcsőn, felhúzom a cipőmet, kirohanok az ajtón és bepattanok az anyósülésre, Danira várva, aki a kulcsokkal babrál. - Milyen béna vagy. - nézek rá unottan.
- Mondod, te. - pillant rám, majd belenyomja a kulcsot a zárba, elfordítja, végül beletöri. - Ó, a francba! - sziszegi.
Jóízűen felnevetek.
- Idióta! - kacagok.
- Fogd már be! - ripakodik rám és előhúzza a mobilját. - Mehetünk! - csúsztatja vissza a telefont a zsebébe, majd beül a kormány mögé, felbőgeti egy kicsit anyu kocsiját és rátaposva a gázra, kikanyarodunk a főútra. Alig telik el pár perc, de máris megszólal Dani telefonja. Kihalászva a zsebéből a füléhez emeli.
- Neked is szia. - mormogja bele elemelve a fülétől a mobilt.
- Ki az? - nézek rá mosolyogva.
- Szerinted? - pillant rám, amitől felkuncogok. - Örülök, hogy ilyen jól szórakozol.
- Nem tehetek arról, hogy ilyen béna vagy.
- Nem vagyok béna! - sziszegi, majd lefékez a gimi előtt. - Na, pattanj! - bök oldalba.
- Megyek már! - csapok nevetve a karjára, majd kiszállok és átlépem a gimi kapuját.
- Aztán csak ügyesen! - int egyet, majd rátapos a gázra és elhajt. Nevetve megcsóválom a fejemet, majd megfordulva szembenézek lányok sokaságával, akik mind árgus szemekkel figyelnek.
- Öhm... - motyogom, majd lassú léptekkel megindulok az épület felé. Lehajtott fejjel lépkedem előre, majd megtorpanok. Megcsillannak a szemeim, ahogy egy gitár húrjai találkoznak és egy gyönyörű dallamot képeznek. Felemelem a fejem és csodálattal figyelem a lépcsőn ülő srác keze minden mozzanatát. Ahogy a húrokat pengeti, valamit feléleszt bennem és akkor eszembe jut. Felnevetek, majd leülök a fűbe, előkotrom a füzetemet és egy golyóstollal a kezemben, írni kezdek.

,,Ezek vagyunk mi,
Két külömböző világ,
De valahogy mégis egyformák vagyunk,
Minket összeköt egy dallam.
Ezek vagyunk mi,
Két külömböző világ,
Talán most egymástól távol vagyunk,
De szívünk egyszerre dobban.

Dalban mondom el, hogy mit is érzek irántad,
Dalban mondom el, hogy az én szememmel hogyan is látlak.
Dalban mondom el, hogy mi is az én álmom,
Dalban mondom el, hogy akkor is valóra váltom.

Csupán egy kézmozdulat,
És tudom mit érzel.
Talán látsz valahol,
De én téged miért nem?
Nem akarom feladni,
De mit mondjak még, hogy elhidd?
Vágyat keltettél bennem,
De már nem érzek semmit.

Dalban mondom el, hogy mit is érzek irántad,
Dalban mondom el, hogy az én szememmel hogyan is látlak.
Dalban mondom el, hogy mi is az én álmom,
Dalban mondom el, hogy akkor is valóra váltom.

A Hold fénye besüt az ablakon,
Ülök a sötét szobában.
A gitár az ölemben,
És pengetem a bánatnak.
Folynak a könnyeim érted,
De tudom sosem lesz már köztünk az, ami volt.
El kell felejtselek téged,
De fájnak az emlékek, mind, ami rólad szólt.

Dalban mondom el, hogy mit is érzek irántad,
Dalban mondom el, hogy az én szememmel hogyan is látlak.
Dalban mondom el, hogy mi is az én álmom,
Dalban mondom el, hogy akkor is valóra váltom.''