Szasza Naplója

Október 13., hétfő

Október 13., hétfő

- Hey, Manó! - csiklandozza a fülemet egy nagyon is ismerős hang. - Ébren vagy már? - lök rajtam egyet, mire felmordulok és kinyitom a szemem.
- Igen, basszus, fent vagyok! - nyomok egy párnát az ébresztő órám arcába.
- Így kell bánni a te szeretett és csínos unokatestvéreddel? - pislog nagyokat ártatlanul.
- Fogd be és menj kifelé! - temetem az arcomat a párnámba, és megpróbálok visszaaludni, sikertelenül.
- Jaj, ne légy ennyire morci!
- De az vagyok, mert egy vinnyogó hang felébresztett - pillantok a telefonom kijelzőjére, és kikerekednek a szemeim. - hajnali öt órakor?!
- Aki korán kel, unokatestvért lel. - kuncog, majd egy nagy cuppanós, nyálas puszit nyom az arcomra.
- Ez a mondás nem is így van. - mormogom, miközben megpróbálom eltolni a közelemből.
- Tudom, de így aranyosabb. - ölel szorosabban.
- Baromira aranyos. - motyogom unottan.
- Na, gyere! Csináltam neked reggelit! - ragadja meg a kezem, majd levonszol a lépcsőn.
Virág az én drága unokatestvérem. Igazi energia bomba. Rég láttam sírni valami miatt, és az is tíz évvel ezelőtt történt. Egy kiskutyát elütött egy kamion Virág szeme láttára. Akkoriban nagyon érzékeny kislány volt. De azóta sosem láttam szomorúnak vagy dühösnek. Imádja a divatot és a teljesen új dolgokat. Szülei gazdagok, anyagi gondjaikkal nincsen semmi baj, szóval mindent megkapott, amire csak vágyott. És míg mindenki más Szaszának becéz -anyu és apu kivételével. Anyu senkit sem szeret becézgetni, apu pedig, mióta kijelentettem, hogy hercegnő leszek, azóta Hercegnőnek szólít.-, addig Virág rámragasztotta a Manó becenevet. Kiskoromban eléggé manó füleim voltak, amik tökéletesen látszottak még a hajam mögül is.
A konyhába érve, elámultam a különböző inyencségektől, amik egymás mellett sorakoztak az asztalon.
- Ezt mind te készítetted? - pislogok nagyokat, miközben leülök az egyik székre.
- Persze. - mosolyog rám. - Ez itt egy japán étel, rámen. - mutat az előttem lévő ételre. - Móni néni mondta, hogy szereted. Daninak külön sült rákot készítettem. Ezek pedig francia ételek. - mutogat a többi ételre is.
- Hű! - ámulok el. - Mintha csak Japánban lennénk. - ragadom meg az evőpálcikákat és belekóstolok a reggelimbe.
- Álmodozz még arról. - paskolja meg a fejemet egykedvűen Dani, aki láthatóan csak most ébredhetett fel a fincsi illatokra. - Hmm, jól néz ki! Az ott sült rák? - csillannak fel a szemei.
- Francia pirítost érzek! - jelen meg egyszerre anyu és apu is.
Rég volt már, hogy mind egy asztalnál ülve reggeliztünk.
- Virágszál, nem gondolkodtál azon, hogy szakács lesz belőled? - csillant fel apu szeme. Hát, igen. Nem én vagyok az egyetlen, akit apu szeret becézgetni.
- Jaj, Imi bácsi. Bármilyen jónak is hangzik, de sajnos, én már megállapodtam a divattervezésnél.
- Miért hívsz folyton Imi bácsinak? Nem vagyok még olyan öreg.
- Ahogy én sem. Szólíts nyugodtan Móninak.
- Jaj, anyu. Ne kényszerítsd! Úgy él, mint egy hercegnő, természetes, hogy nem tegez. - könyököl unottan az asztalra Dani.
- Bunkó! - lököm meg a könyökét, így az egyik sült rák a padlón landol. - Nesze, hívhatod a dögödet, hogy zabálja meg.
- Ő nem dög! - sziszegi.
- Befejezni! - üvölt ránk apu. Mindketten azonnal elhallgatunk.
- Miért kell nektek mindig veszekedni? - pillant ránk fáradtan anyu.
- Mi nem veszekszünk! - ellenkezem.
- Csak testvériesen beszélgetünk.
- Komolyan? - nézek Danira, aki csak hanyagul megvonja a vállát. - Idióta. - sóhajtok fel.
- Te még nagyobb vagy! - vág vissza azonnal. - Még egy tányért sem tudsz elmosni úgy, hogy nem törnéd el!
- Én legalább elmosom magam után a piszkos tányérokat, nem úgy, mint te!
- Ha annyira akarod, mosd el te őket!
- Nem fogom, mert neked kell rendet tartani magad körül!
- Mióta lettél ekkora rendmániás?
- Mióta rájöttem, milyen nehéz egy három gyerekes, takarító és dolgozó anyukának! - ordítom.
- Jaj, de édes. Megenni ne egyelek?
- Áruld már el, most mi a fene bajod van?!
- Ó, semmi, csak téged mostanában mindenki körülrajong! Engem meg bezárnak a szobámba.
- Te marha! Nehogy már anyura fogd a saját hülyeségedet! Te zártad be saját magad! Utána meg szépen kilógtál az ablakomon az egyik haverodhoz! - csúszik ki a számon. Magamban imátkozok, hogy ezt anyuék nem hallották meg. De sajnos nincs ilyen nagy szerencsém. Dani szikrákat szóró szemekkel néz dühösen rám.
- Hogy mi? - pislog nagyokat anyu.
- Azt akarod mondani, hogy amíg anyád halálra aggódta magát érted, hogy nincs -e semmi bajod odabent, mert hetekig nem is jöttél ki, te az egyik haverodnál loptad a napot?
- Kösz, Szasza! - néz le rám megvetően, majd felrohan a lépcsőn.
- Dani, várj! - rohanok utána. - Ne haragudj! - érem utól a szobája előtt.
- Miért mondtad el nekik?
- Ne haragudj, csak annyira ideges lettem, hogy kicsúszott a számon és... - hadarom el, de nem is hallgat rám.
- Mi a francért kellett megszületned? - rohan be a szobájába és magára zárja az ajtót. A szavai késként martak bele a szívembe.
- Tudod, mit? Tényleg nem kellett volna megszületnem! - ordítom, majd berohanok a szobámba és zokogva összeszedek néhány ruhadarabot a szőnyegről, kiveszem a fiókomba gyűrt füzetemet és beledobálom őket egy táskába. Szipogva felkapom a telefonomat és el sem köszönve a szüleimtől, kirohanok az utcára. Most a járókelők voltak a legkisebb gondjaim. Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy pizsomában, összekócolt hajjal, smink nélkül rohangáltam az utcán. Lehet borzalmasan néztem ki, de nem volt időm elkészülni. Így is késésben voltam.
Berohanok a gimivel szemközti kávézó mosdójába és átöltözök. Rendbe hozom a hajamat és az arcomat is, majd leülök egy capuchino -ra. Már úgyis mindegy volt.
- Miért sírtál? - néz rám mosolyogva Bence, a kávézó pultosa.
- Csak egy újabb veszekedés a bátyámmal, de nem érdekes. - rázom meg a fejemet.
- Oké, nem hozom fel addig ezt a témát, amíg nem szeretnéd. - kacsint.
- Köszönöm. - mosolygok rá, majd kiiszom a csészét. - Azt hiszem, most megyek. Hm, legközelebb szerezz be egy nagy bögrét és abba tálald nekem a capuchino -t. - nevetek fel és távozok a kávézóból.

A második órámra sikeresen beértem, de most valahogy furcsán nézett rám mindenki.
- Ezeknek mi bajuk van ma? - súgom oda Márknak.
- A fene sem tudja. Addig semmi bajuk nem volt, amíg meg nem láttak téged. - pillant rám.
- Azt ne mondd, hogy szőrnyen nézek ki! - pánikolok be.
- Pedig így van! Sosem voltál valami szépség.
- Hogy te mekkora barom vagy! - bokszolok bele játékosan a vállába.
- Miért? Most mit vártál?
- Nem tudom, mondjuk, hogy azt mondod, hogy nagyon is szép vagyok.
- Az már nagy hazugság lenne.
- Utállak Márk! - sóhajtok fel.

Az ebédlőbe érve összefutottam Nikollal és Krisztivel.
- Mekkora hazug vagy! - vágja a fejemhez Nikol.
- Hogy? - pislogok értetlenül.
- Azt mondtad, hogy azokat a dalszövegeket, amik a füzetedben vannak, te magad írod!
- Mert így is van!
- Hazudós liba! Csak ellopod másoktól! - üvölt rám Kriszti, amitől rendesen összerezzenek.
- Ez nem igaz! Én írom őket!
- Ezentúl ki vagy dobva a bandából! - néz rám csalódottan Nikol, majd eltűnnek a szemem elől.
- Ez meg mi a franc volt? - lép mellém Márk.
- Gőzöm sincs. - szipogom, majd elrohanok a mosdókhoz.

A nap végéig a zeneteremben gubbasztottam. Előhúztam a táskámból a füzetemet és kinyitottam, amiből kiesett a Robitól kapott, már összegyűrődött lap. Kitéptem egy lapot a füzetemből, átmásoltam rá a befejezett dalszöveget, majd összehajtva letettem az asztalra és kimentem a gimi kapuján. Most azt hiszem, egy ideig nem szeretnék a dalírással foglalkozni.

,,Az idő csak múlik, múlik.
Egyre kevesebb időnk jut mindenre.
De ha veled vagyok,
Úgy érzem megáll az idő körülöttünk.
Te sosem veszel észre,
Én egyre jobban vágyok rád.
Túl messze vagy,
De utunk keresztezi egymást.
Érzem, hogy kisüt még a nap,
Egyszer eltűnik ez a keserű érzés.
Én örökre várni fogok rád,
Még ha te ezt nem is fogod tudni.
Majd talán megtudom, hogy szerettél -e,
Rájövök hogy él -e még a vágy.
Ami eddig arra késztetett, hogy te vagy számomra az egész világ.
Most csalódott vagyok és szomorú,
Ez az, ami a legjobban fáj.
A nevedre dobban a szívem és bennem él a vágy.''