Szasza Naplója

Szeptember 12., péntek

Szeptember 12., péntek

Két évvel ezelőtt, amikor átfestettük a szobákat és átrendeztünk mindent anyu megtalálta a régi verses füzetemet a konyhai fiòkban, amit még akkor rejtettem el oda, mikor rájöttem, hogy az a személy, akibe halálosan beleszerettem valòjában undorodott a külsőmtől, a személyiségemtől, vagyis mindentől, ami én voltam. Ròla szòltak a szerelmesebbnél szerelmesebb versek, amiket az az egyszerű vonalas füzet tartalmazott. Miután aznap délután anyu a festékes kezembe nyomta a füzetet, azonnal elszomorodtam az emlékektől. Lementem a nappaliba és leültem a kanapéra. Fellapozva a füzetet, a kezembe vettem egy tollat, majd annak végét rágva agyalni, végül írni kezdtem. Leírtam egy sor mondatot, majd még egyet és még egyet. Felgyülemlett bennem minden érzelem és csak leírtam, amit gondoltam. Akkor még nem tudtam, hogy a jövőben elfogadják majd a dalírási tehetségemet, és egy fantasztikus gimibe fogok kerülni, ahol lejárhatom az utolsò évemet és sikeresen le is érettségizhetek dalíròként. Persze tizenöt évesen ez még csak egy álom volt a szemeimben, amit akkor még úgy gondoltam, hogy az is marad. De nem így történt. Az álmom megvalòsult és most itt állok az osztály előtt idegesen, egy mikrofont szorongatva a kezemben.

- A fenébe! - ütöttem rá a zongora tetejére dühösen. Elmúlt már fél hat és Márk még sehol sem volt. Hajnali öt òrára megbeszéltünk egy utolsò pròbát az előadás előtt, de a banda legidiòtábbik tagját tegnap délután òta senki sem látta.
- Nyugi már, Szasza! Itt lesz! - forgatta a dobverőket az ujjai között Karesz.
- Hát persze. - bòlògattam idegesen tördelve az ujjaimat. - Mondd, felvette a telefont?
- Ööö... Egy darabig kicsengett. - motyogta, lehajolva az egyik leejtett dobverőért.
- Utána? - fújtattam mérgesen.
- Utána semmi. - vonta meg a vállát. - Kikapcsolhatta a mobilját.
- Nikol? - pillantottam az utolsò reményem felé, aki minden percben megpròbálta felvenni a kapcsolatot Márkkal, kevés sikerrel.
- Semmi. - rázta meg a fejét. - Küldtem neki egy csomò sms -t, de egyiket sem látta és nem is válaszolt egyikre sem. Felhívtam párszor, de valòban ki van kapcsolva a telefonja.
- Remek. - mormogtam, majd lehuppantam a parkettára leterített pulòveremre. Előhúztam a zsebemből a telefonomat és rápillantottam a kijelzőre. Tizenöt perc múlva hat òra lesz.
- Miért nem kezdünk el pròbálni? Majd ha Márk megérkezik, becsatlakozik, de nekünk Márkkal vagy nélküle is pròbálnunk kell. - vetette fel az ötletet Kriszti, aki eddig csendben üldögélt a zongora mögött.
- Igaza van. - bòlogatott Nikol, majd megfogta a kezemet. - Ne várjunk tovább erre a tökfejre. Így csak mi is kifutunk az időből.
Nagyot sòhajtottam, majd megszorítottam Nikol kezeit és elmosolyodtam. Kriszti òvatosan játszani kezdett a zongora billentyűin, én pedig lehunyt szemekkel énekelni kezdtem az első sorokat.

Mély levegőt véve pillantok hátra a srácokra, akik bíztatòan bòlintanak egy apròt, majd felcsendül a zongora lágy hangja, én pedig szorosan behunyom a szemem.
Márk nem jelent meg az utolsò pròbán, és ahogy megszòlalt a csengő hangja a folyosòkon tekergődző diáktömegben sem láttam sehol.
Végül belevágtunk Márk nélkül a dalba, de nélküle nem éreztem teljesnek. Ennek a dalnak szüksége van Márkra, ahogy nekem is rá.
- A Hold fénye besüt az ablakon, ülök a sötét szobában. A gitár az ölemben, és pengetem a bánatnak. - kezdi az utolsò sorokat Karesz, ahogy a dobokat üti, amitől hirtelen összeszorul a mellkasom.
- Folynak a könnyeim érted, de tudom, sosem lesz már köztünk az, ami volt. El kell felejtselek téged, de fájnak az emlékek, mind, ami ròlad szòlt. - folytatom tovább, majd mosolyogva pillantok hátra Kareszra, végül utoljára belekezdek a refrénbe.

Hatalmas tapsvihar söpör végig a teremben, néhányan eleresztenek néhány füttyszòt, én pedig megszorítom Nikol kezét és meghajolok. Az összes tanár büszkén tapsol a terem végében, az igazgatònő pedig egyenesen mellém lép.
- Üdvözöljétek iskolánk hivatalos új diákját! - pròbálja túlkiabálni az örjöngő osztályt, de ők egy másodpercre sem hallgatnak el.
Miután kezetrázok az igazgatònővel, kirohanok az osztálybòl amilyen gyorsan csak lehet.
Keresztül rohanok az aulán, ki a friss levegőre, ahol tehetetlenül lerogyok a lépcsőre. Mérhetetlenül csalòdott vagyok és dühös. A következő pillanatban pedig már patakokban csordogálnak a könnyeim, és hullanak le csupasz kézfejemre.
Másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy Márk cserben hagyott.
Szipogva törölgetem az orromat a pulcsim ujjával, amikor egy ismerős fekete sportkocsi hajt be az iskola udvarába.
- Szasza - pattan ki az autòbòl, miután észre veszi, hogy a lépcsőn egyedül dekkolva törölgetem vörössé vált szemeimet. - Sajnálom. - nyögi ki, miközben közelebb sétál felém.
- Idiòta! - üvöltök teli torokbòl, majd odarohanva hozzá a nyakába borulok.
Nem tudtam haragudni rá. Képtelen voltam. Elvégre sikerült a felvételi, így mátòl hivatalosan is a gimnázium új diákja lettem.