Te voltál Az...[BEFEJEZETT] Átdolgozás alatt

Tizenötödik rész

Sírtam. Sírtam, mint egy kisgyerek aki nem kapja meg azt a dolgot; amire éppen a legjobban vágyik. Szinte már bömböltem. A lelkemet égette a fájdalom, mardosott belülről. Csak annyit éreztem, hogy valaki átölel és próbál megnyugtatni. Tudtam, hogy ki ez. Az az ember volt, aki az előbb még óvón fogta a kezemet bent a kórteremben, most pedig itt ölelget. Az volt, aki azt mondta az apámnak, hogy a barátom. Még mindig nem tudom, miért mondta, de nem is érdekelt igazából. Jól esett, hogy ezt tette értem és, hogy nem hagyta, hogy az apám lenézze még jobban. Az is jól esett, hogy most ott a padon átölelt és nyugtatgatott. Talán most fogtam fel igazán, hogy az évek alatt mennyire szükségem lett volna egy apára, aki nem mellettem áll. Talán most jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy teljes életem volt, hiányoztak belőle aprócska dolgok, amik attól, hogy egy apával történnek, mennyivel másabbak lehettek volna. Például az előbb említett bálom is más lett volna. Sőt mi több, az egész életem máshogyan alakult volna. Most pedig a személy, aki a saját apám, egy kórházban fekszik és haldoklik. Az utolsó, amit kér, pedig az, hogy a saját lánya bocsássa meg, hogy anno még születése előtt megcsalta az anyját és amikor a lány öt hónapos volt otthagyta, majd ugyan néha, de hetente meglátogatta. A látogatások pedig három éves korában abbamaradtak. Azt kéri az apám, hogy mindezt nézzem el neki és tegyek úgy, mintha mi sem történt volna. De nem tudok efelett csak úgy elsiklani. Mert nem csak ezeket kell neki megbocsátanom, hanem azt is, hogy nem volt ott mellettem az életem legfontosabb pillanataiban. Nem volt ott, amikor első osztályba léptem, vagy amikor elballagtam az általános iskolából és tovább mentem gimnáziumba. Nem volt ott, amikor az első bálom volt, amikor az első randim volt, vagy amikor egy fiú először törte össze a szívem. Neki ez mind kimaradt és én ezt nem tudom neki megbocsátani. Hogy így kiszállt az életemből. De most már nem akarom, hogy vissza jöjjön hozzám vagy hogy fontos legyek neki, mert ha eddig nem volt szüksége rám, most se legyen. Nekem ugyanis mostantól nincs szükségem rá.
-Gyere, haza viszlek. -mondta Matyi már a kocsiban ülve. Észre sem vettem, hogy eljöttünk a parkból. Lefoglalt a sírás és a gondolkodás. Matyi kijelentésére pedig csak bólintottam. Már lassan delet ütött az óra, amikor felkanyarodott a főútra és haza felé vezetett. Lehajtottam a napellenzőt és megnéztem magam a tükörben. Nem kellett volna. Szerencsére ugyan nem volt rajtam smink, de így is szörnyen néztem ki. Teljesen ki voltak sírva a szemeim. Nem tetszett a látvány, így gyorsan vissza hajtottam az ellenzőt és a mellettem ülő srácra néztem, aki idő közben már ki is szállt a házunk előtt és kinyitotta nekem az ajtót. Megköszöntem, elbúcsúztam, majd bementem a házba, ahol senki sem volt, így nyugodtan folytathattam a depresszióm megélését.