Beléd estem, aztán a táncparkettre!//LASSAN FRISSÜL//

~Hetedik~

,, ...már csak egy tekintetet éreztem magamon, de az lyukat vájt a hátamba. Nem érdekelt. Mérges voltam rá.''

Az óra további részében az ofő tovább beszélt, miután megbizonyosodott a hogylétemről, mire válaszoltam, hogy megoldottam a problémát. Márk pedig mögöttem lepacsizott a padtársával, Dominikkal. Igyekeztem nem rájuk figyelni.

- Hát gyerekek, azt hiszem, hogy nehéz évnek nézünk elébe. Még rengeteg információt tartogatok nektek a mai napra. A balettosok tegyék fel a kezüket. - erre a mondatra a fél osztály feltette a kezét. Zsolti bá pedig rábökött az első padban ülő lányra, akinek szintén fent volt a keze.

- Légy szíves oszd ezt ki a balettosoknak. - mondta a lánynak és közben adott neki pár papírt. - Te pedig...- itt rábökött az én padsoromban lévő egyik srácra, akinek nem volt fenn a keze tehát nem balettozik. -... ezt a hiphopposoknak. - kérte a srácot és szintén felé nyújtott egy adagot.

Mikor megkaptam a lapom, furcsán néztem a rajta álló három nevet: Németh Zsolt,(ofő) Kalapos András, Solt Kinga, Megfordítottam a lapot, és az órarenddel találtam szembe magam, amit tátott szájjal néztem. Teli volt dráma, tánc és nyelvórával. Heti 10 táncóra,(pluszedzésekkel betoldva az első két hétre az évnyitó miatt), négy dráma, öt nyelvóra, plusz még az alaptantárgyak. Babett is hasonlóan nézte az övét, bár ugyan azt kaptuk. A balettosokétól is szerintem csak a lap hátulján lévő nevek különböznek.

Épp mondani akartam valamit Babettnek, de az ofő megszólalt.

- Gyerekek, nyugalom. - csitított minket, amikor is a balettosok velünk egyaránt kérdőre vonták az órarend nehézségét. - Mindent elmagyarázok, csak...- ekkor egy éles csengőszó megszakította a mondatát. - Csak a következő órán. - mondta mosolyogva. Gyorsan összepakolta a cuccát, majd kitűzött egy papírt a fatáblára (amin a névsor volt, és hogy ki milyen szakra jelentkezett) és kilépett a teremből, aminek hatására ricsaj keletkezett.

A szünetben, miután felfedeztük a mi szintünket, lementünk a kézisek szintjére egyel lejjebb körülnézni, miközben próbáltuk Babettel memorizálni a neveket.

Én nem jutottam sokra, mivel Márk kis akciója miatt nem tudom a fél osztály nevét, ezért Babi próbálta magyarázni, hogy kihez melyik arcot kössem. A neveket ő is a telefonjából olvasta, de az arcok nagy része neki már megvoltak. Hát mit mondjak?! Nehéz volt koncentrálni a fiúknál, ugyanis kivétel nélkül mindegyik névhez helyes arc ugrott be.

- Oké, tehát lássuk akkor még egyszer onnantól, hogy kimentél - foglalta össze Babett újra. - Vass Levente, akinek atom szép smaragdzöld szeme van....

- Na, várj! - vágtam közbe. - Ez meg honnan jött ilyen hamar? - néztem rá úgy, mintha épp összeboronálnám őket.

- Mi az, most mi van? Belé botlottam, amikor futottam hozzád a mosdóba és pont egymás szemébe néztünk mikor bocsánatot kértem, akkor láttam, hogy rohadt szép zöld a szeme. Mellesleg hiphoppozik. - vigyorgott.

- Hű, akkor beleestél. Szó szerint. - húztam az agyát.

- Ja, aztán majdnem pofára, de elkapott. - válaszolt szándékosan nem a célzásra reagálva.

- Nem kifejezetten tetszik a srác. Persze nagyon helyes, meg kedves meg minden hasonló, de szerintem nem illik hozzám. És mielőtt megkérdeznéd, hogy ezt hogyan szűrtem le ennyi idő alatt, az első válaszom az, hogy rendkívül jó emberismerő vagyok, a második pedig az, hogy dráma tagozatos suliból jöttem. Rendkívül sok karakterrel, stílussal találkoztam már, ez által hamarabb észreveszem az embereket takaró falat és általában könnyebben átlátok rajtuk. Nem az én esetem, sokkal inkább a tiéd. - mondta vigyorogva, mire hitetlenkedve néztem rá.

- Ez nem igaz. Egy: nem ismerem. Kettő: nem én istenítem a szemét. Három: nem én estem a karjaiba. Úgy hogy erről ennyit. Egyenlőre csak hozzád tudom elképzelni. - tiltakoztam érveket felsorakoztatva, mire Babett a szemét forgatva rám emelte a tekintetét. Ezek szerint nem győztem meg.

- Ne izgulj lesz még időd megismerni. - kacsintott rám. - Amúgy te meg, meg se szólalj. Márkkal az előbb úgy veszekedtetek, mint ha legalább két éve ismernétek egymást és fél éve járnátok.

- Mi??? Dehogy is. Ma találkoztunk először. Már most utálom. - jelentettem ki fancsali fejjel az egyébként hazugságot. Részben viszont tényleg mérges vagyok rá. - Én aztán vele biztosan nem fogok összejönni. Az a gyerek egy tipikus egoista barom. Aki nagyon elhiszi magáról, ugyan akkor tisztában van az adottságaival. - na, végre egy igaz, pontos válasz.

- Hidd el Szívecske... - szólított meg, mire a becenév hallatán idiótán néztem rá. - ...köztetek még lesz valami. És most nem csak barátságról beszélek. - kacsintott rám, miközben megálltunk a folyosón, rátámaszkodtunk a fal szélére, így leláttunk a földszintre, mivel hogy a felső szint közepe egy pici részben nyitott volt lefelé, ahonnan leláthattál egészen a legalsó szintig.

- Na, jó nem. Nem lesz semmi. De beszéljünk másról. Nem akarok róla beszélni. - mondtam, de aztán észre vettem az arckifejezésében valami mást.

- Valami baj van? - kérdeztem.

- Tudod ez nagyon furcsa. - mondta, de megváltozott a tekintete. Nem mosolygott. Szomorúságot láttam a szemében. Mintha egy régi rossz emlék lenne.

- Mi? - kérdeztem.

- Az, hogy jóformán pár órája ismerlek, de már most olyan mintha száz éve a legjobb barátnőm lennél. Ez azért annyira furcsa mert nekem még soha....szóval nekem...

- Most azt akarod mondani, hogy neked nem volt még legjobb barátnőd? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen. Pontosan ezt. Tudod néha elvesztem az önbizalmam. Olyankor irtó gáznak érzem magam. Soha nem volt senki, akivel annyira jóban lettem volna, hogy ezeket mind észre vette volna rajtam, mert egy falat emeltem magam elé, amin eddig rajtad kívül nem látott át nagyon senki. Mindig azt hitték, hogy az önbizalmam megtörhetetlen. Pedig ez nem így van. - nézett rám szomorú mosollyal, ami miatt kedvem lett volna megölelni.

- Komolyan mondod? - kérdeztem, mire bólintott, ezért én halálosan komolyan nekikezdtem a mondandómnak. - Azt nem tudom, hogy miért történt veled ez, miért emeltél magad köré falat, de ha jól gondolom nem te bántottál másokat. Gyönyörű vagy, okos és magabiztos. Nagyon tetszik a stílusod és főleg az eddigi tapasztalataim alapján azt is nagyon bírom benned, hogy nem adod ki másnak magad. Határozott vagy, ami mindig jól jön. - röhögtem. - De komolyan. Olyan dumákat lenyomsz már így első nap, hogy csak ámulok, bámulok. Örülnék, ha olyan célratörő, magabiztos céltudatos lány lennék, mint te. Biztos vagyok benne hogy, nagyon jól is táncolsz. Máskülönben nem vettek volna fel ide. Nézd Babett. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy neked bármit elmondhatok. Ami azért vicces, mert tényleg csak pár órája ismerjük egymást. Ne hagyd eluralkodni magadon a negatív dolgokat és akkor a magabiztosság is megmarad. Egyébként ismerős az érzés.

- Tudod mennyire örülök, hogy ezt mondod? Legalább nem csak én érzem ugyanilyen idiótán magam. Köszönöm. - nevetett, aztán megölelt, de a tök jó pillanatunknak a becsengetés vetett véget.

- Gyere, siessünk. Nem akarok lemaradni a friss infókról. - mondta, mikor meghallotta a csengőt, majd szinte már futott a termünk felé.

Csak az volt a baj, hogy mikor én is észbe kaptam, hogy utána fussak, nem néztem a lábam elé, így szerencsétlenül megbotlottam valamiben, és már készültem arra, hogy az egész suli előtt kiterülök az aula közepén, de két izmos kar, nem hagyta, hogy elessek. Elkapta a derekamat és szembe állított magával. Vagy másfél fejjel fölém tornyosult. A derekamat még mindig nem engedték el a kezek. Először a srác mogyoróbarna bambi szemeit láttam, de annyira lebénított, hogy semmit sem tudtam kinyögni, főleg, hogy váratlanul ért ez az egész.