Beléd estem, aztán a táncparkettre!//LASSAN FRISSÜL//

~Tizedik~

,,- Nem is ismerlek! - kiáltottam fel, mire egy igen nagyon erős torokköszörülést hallottam a fiú mögül. Erik megállt pont a szám előtt, és szitkozódva megfordult, így én is ráláttam a titokzatos alakra. Nagyon nem akartam hinni a szememnek. Ugyan is Márk állt olyan öt méterre tőlünk. Ebben a percben hálás voltam neki, de tényleg. Na meg a sorsnak is, hogy nem a bátyám talált rám ebben a helyzetben. Gyorsan eltoltam magam a faltól, megelőzve, hogy újra be legyek szorítva. "

- Mi van Erik? Már megint gólyákkal kezdesz? - kérdezte Márk mérgesen. Várjunk. Ő meg honnan a halálból ismeri Eriket? És mi az, hogy már megint?

- Ehhez neked semmi közöd. - szűrte a fogai közt Erik.

- Ohó. Dehogy nincs. Pláne, hogy egyszer egy ilyen párbeszéd már lezajlott köztünk nemde? Akkor a barátnőmet akartad. Most meg őt? - jött közelebb Márk egyre idegesebben.

- Miért talán most meg ő a csajod, hogy ennyire zavar, hogy mit csinálok vele? - húzta fel magát Erik felém bökve.

- Még nem. De tudod nagyon jól, hogy mindig megszerzem, amit akarok. - mondta Márk. Mi van? Most ezek velem dobálóznak? Mi az, hogy még nem? Ez komoly? Valami tárgy vagyok, amivel találomra bármit lehet csinálni? Hát nem. Csak kár, hogy itt vagyok és tudomást sem vesznek rólam.

- Ahogy én is. - válaszolta Erik.

- Remélem, tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy őt is kihasználd, aztán eldobd. - tette karba a kezét Márk.

- Majd meglátjuk ki nevet a végén. Nem szokásom ilyet tenni, de... - ezzel lendült az ökle Márk felé, aki megfogta a srác öklét és idegesen szorította.

- A múltkori eset után sem én feküdtem kórházban rémlik? Még hogy nem szokásod verekedni. - vágta rá Márk azzal az idegesítő mosolyával idegesen. Na, várjunk. Milyen múltkori eset? Milyen kórház?

- Most pedig tipli van. - lökött Márk a srácon egyet. - Nekünk itt dolgunk van, nem nyálat csorgatni járunk ide. - folytatta.

- Nekem is dolgom van, ha esetleg nem vennéd észre. - biccentett felém, de aztán röhögve kiment az aula felé vezető ajtón.

- Mi a franc volt ez? - kérdeztem Márkot, aki villogó szemekkel Erik után nézett, aztán felém kapta a fejét. Végigmért, mintha megbizonyosodna a hogylétemről, majd a tekintete nyugalmat tükrözött.

- Semmi. Te jól vagy? - kérdezte, mikor látta, hogy a csuklómat szorongatom. Szándékosan nem válaszoltam neki, és elrántottam a kezemet, amikor el akarta venni azt, amelyikkel a csuklómat takartam. Elé álltam annyira közel, hogy még véletlenül se tudjon ellépni mellettem és bemenni a terembe.

- Márk mi az, hogy semmi? Velem dobálóztatok, majd említettél valamilyen kórházat és kihasználást. Az előbb azt hittem, hogy szét fogjátok verni egymást, erre most meg azt mondod, hogy semmi? - akadtam ki teljesen.

- Igen azt. Ez egy beszélgetés volt. Egy kicsit megfűszerezve. - nézett rám nyugodtan, majd megpróbált félretolni, de nagy nehezen egyhelyben maradtam és nem mozdultam. A szerencsétlenkedésemen csak röhögött, de amikor nem járt sikerrel, morcosan nézett. Van pofája azt mondani, hogy ez az egész nem volt más csak egy ártatlan beszélgetés? Hát megáll az eszem.

- Már pedig nem mozdulok innen, és te sem mész sehová addig, amíg ezt meg nem magyaráztad. - mondtam, de mit sem törődve a válaszommal, felkapott a vállára, (tekintve, hogy nem tudott bemenni tőlem, és mivel közöltem, hogy nem fogok megmozdulni), majd belépett velem a terembe, ahol minden szem ránk szegeződött. Na jó, még is csak sikerrel járt. Természetesen már csak hiphopposok voltak a teremben, mert a balettosaink a szomszédban edzettek.