Beléd estem, aztán a táncparkettre!//LASSAN FRISSÜL//

~Negyedik~

***

Ebben a fennmaradó négy napban, konkrétan nem csináltunk mást, csak ettünk, pakoltunk, ettünk, aludtunk. Azt hiszem, egy életre megutáltam a hatalmas dobozokat és a költözködést. A hálószobákat és a főbb helyiségeket sikerült teljesen berendeznünk, de még így is akadt félig berendezett szoba. Azokat majd az év folyamán valahogy berendezzük. A lényeg, hogy megvannak a fontosabb dolgok.

Utolsó nappal a suli előtt, elmentünk bevásárolni. Kaptam egy klassz, új táskát és rengeteg füzetet. Egyszerű virágmintásakat választottam, mert nem akartam csicsásat. Miután megvettünk mindent, ami a tantárgyakhoz kellett, végre jött a kedvenc részem. Méghozzá az, hogy megvegyünk mindent, ami a tánchoz fog kelleni. Így kaptam, két teljesen új sportcipőt, négy edzőtrikót, hozzájuk színekben passzoló sortot, plusz még egy feketét, illetve has pólókat, ami nyilván magához a tánchoz is illik.

Iszonyúan boldog voltam, hogy sikerült bejutnom ebbe az iskolába, de féltem, mert akkor még csak olvastam, hallottam, vagy mesélték nekem, hogy ez mivel jár majd. És ezt igazán csak akkor fogtam fel, amikor haza értünk és vacsoránál a bátyám kezdte mesélni, hogy mik várnak rá az utolsó év során az érettségin kívül, a kézilabdában és az egész szakon egyaránt. Tudtam, hogy keményen dolgozik, főleg most, ha majd kezdi az utolsó évet, de azért nem számítottam ekkora erőfeszítésre. Nem hiába mondják, hogy nívós iskola.

Energiában, erőben, a sport és a tánc tagozat semmiben nem különbözik egymástól. Mindegyik tagozat iszonyú kemény melót és energia befektetést igényel. A szakok minden tagja hihetetlen mennyiségű időt és energiát tesz le az asztalra, aminek nyílván az eredménye is ott van. Ezt viszont tapasztalatból mondom, ugyan is jártam a bátyám meccseire és láttam a játékot. Elképesztően játszanak. Nem mondom, hogy profi kézilabdázó vagyok, de azért konyítok valamennyit a játékhoz. Rengeteget játszottam a bátyámmal és megtanultam, hogy ez nem az a sport, ahol érdekel valakit, ha tépik a mezed, kivéve akkor, ha lefújja a bíró. Ebben a játékban keménynek kell lenni, és nem sírni, ha az ellenfél is keményen játszik. Valószínű ennek következtében szerettem bele a Hipp-hoppba és ez jellemez engem is. A keménység.

Ugyan is a Hipp-hopp, olyan lépésekből is áll, amiket nagyon is keményen kell odarakni. Hiába tűnik lazának a mozdulat, valójában erősen megfeszülnek az izmok, hiszen az adott mozdulatot vagy meg kell állítani, vagy lezárni azt. Persze a lazaság és a hajlékonyság is hozzá tartozik, illetve a mimika. Bár nekem ennyi éves rutinnal az már ösztönös. Nem tudok úgy táncolni, hogy ne mondjam közbe a zene szövegét, vagy változtatnék az arckifejezésemen. Ezt vagy a zene, vagy pedig a lépések hozzák ki belőlem. Van olyan tánc, amit igen is,,nagy pofával" kell táncolni ahhoz, hogy az legalább egyszeresen eljusson a nézőhöz mondjuk egy párbajnál. Érzések nélkül nem lehet átadni semmit. Muszáj lennie legalább egynek, lehet az düh, öröm, vagy akármi más, csak érezzem, hogy sikerült közvetítenem azt, amiért táncolok, és amiért élek.

A hosszas gondolkodásból a bátyám zökkentett ki.

- Látom, izgulsz a holnap miatt. - mondta mosolyogva, mint aki tudja, mit érzek.

- Mi? - fordultam felé. - Miért mondod ezt? - kérdeztem az ujjaimat tördelve.

- Mert még hozzá sem nyúltál a kajához. Ráadásul én is így néztem ki az első napom előtt. Egyél, mert holnapra kelleni fog az energia. - erre ránéztem a tányéromra. Tényleg tele volt még a sajtos makarónival, ellenben a bátyám tányérjával, aki már félig megette az adagot. Példát véve róla, elkezdtem a villára csavarni a tésztát.