Vetkőzzetek!

Segítőkezek

- Jimin... - suttogtam magam elé, és eszeveszett rohanásba kezdtem felé. Nem gondolkodtam, csak térdre vetettem magam mellette, úgy próbáltam kétségbeesetten meghallgatni, hogy lélegzik-e még.

Féltem, rettegtem, mi van, ha már nem él. Azt én sem élném túl. Nagyon nehéz volt koncentrálnom, hogy el tudjak számolni tízig, miközben a légzését próbáltam figyelni. Hála a Magasságosnak még lélegzett, de tetőtől talpig vér borította mindenhol, így villámgyorsan megpróbáltam megkeresni, honnan is vérzik, eltört-e valamije.

Halál pontos szúrások voltak a bordáknál, hogy a penge éppen nem lyukasztotta ki a tüdejét, a szíve mellé, a combi ütőér mellé. Csupán néhány milliméter különbséget véltem felfedezni a biztos haláltól.

Tehát nem megölni akarták, hanem figyelmeztetésnek szánták.

Először kapásból a kórházba akartam telefonálni, majd rájöttem, hogy az nem jó. Én nem vihetem kórházba. Azonnal felhívtam az apámat. Nem érdekelt, hogy már alszanak, nem érdekelt semmi, csak annak az embernek az élete, akit szeretek, ami az én kezemben volt. Apám nagyon rémülten vette fel a telefont, miközben én megemeltem Jimin lábát.

- Hoseok, mi a baj?

- Apa, segíts! – könyörögtem neki sokkos állapotomban. – Küldj valakit, hogy mentse meg, vagy el fog vérezni!

- Nyugodj meg egy kicsit, mert így nem értem, amit mondasz!

- Hazafelé jöttem, és megtaláltam Jimint a saját vérébe fagyva feküdni az utcán! Még lélegzik, nagyon kérlek, küldj valakit! – folytak le a könnyek az arcomon, ahogy az övéről próbáltam tisztogatni valamennyire a vérét. A szemhéjai ijesztően biztosan pihentek lecsukott állapotban, azon is megszáradt, de leginkább megfagyott vér kristályos alkotói verték vissza a kevéske fényt, ami odaszűrődött. Sosem láttam azelőtt ennyi, megfagyott vért, de embert sem ilyen szörnyű sérülésekkel.

- A te Jimined?

- Igen, igen, az enyém, de küldj már valakit, könyörgöm neked!

- Jó, jó, máris! – közben hallottam, ahogy anyának adja az utasítást, hogy mit csináljon. – Hol vagy?

- A régi raktáraknál, a híd felőli rész legvégén, de könyörgöm, siessetek! 7 nagyon mély, szúrt seb van rajta, a létfontosságú szerveknél és az ütőér mellett, de azok épnek tűnnek. – így visszagondolva hatalmas szerencse, hogy orvosok gyereke vagyok, hiszen egy sima család csemetéje nem biztos, hogy ilyen pontos információkat tudott volna adni, ha felhívja a mentősöket.

- Jó, rendben, már elindult a mentő, nagyon gyorsan ki fognak érni, addig pedig emeld meg a lábát, óvjuk a létfontosságú szerveket.

- Megemeltem. - a szívem vadul pumpálta a véremet a testem minden porcikájába, a fülemben tisztán hallottam a fürge szívdobbanásaimat, míg apám hangja mintha egy másik szobából jött volna, messze tőlem.

- Rendben, akkor minden rendben lesz. Te jól vagy, neked nem esett bajod?

- Nem, nekem semmi bajom.

- Akkor pedig próbálj lenyugodni most már!

- Oké-oké. Apa, Jimin szarrá van verve. Vér folyik a szájából, de belső sérülése nincsen. Vagyis a hasa nem kemény.

- Biztos gyomorszájon térdelték vagy hasonló, ne aggódj. Na, mi is bemegyünk anyáddal, úgyhogy majd a kórházban találkozunk.

- Jó, rendben. Amúgy már hallom is a mentőautót.

- Oké, akkor, szia!

A csendes éjszakában csak halkan hallottam a mentő szirénáit, de én azt is próbáltam kiszűrni, hogy hallhassam Jimin halk levegővételeit, nehogy egy óvatlan pillanatomban elszalasszam annak a periódusnak a szabályosságát.

- Kérlek, ne halj meg, kérlek, éld ezt túl! – suttogtam neki egyre csak az arcáról törölgetve a vért.

Csak gyönyörködtem benne, figyeltem a meggyötört arcát, mindemellett pedig próbáltam valamennyire felmelegíteni, hiszen valószínűleg már jó ideje lehetett odakint, így nagyon át volt fagyva. Csak magamban könyörögtem azért, hogy a mentő a lehető leggyorsabban megérkezzen, nehogy elkéssenek. Minden idegszálammal csak rá koncentráltam, míg azok meg nem érkeztek.

Akkor már az engem ismerő egyenruhások a lehető leggyengédebben bántak Jiminnel, engedték, hogy vele maradjak, így egyetlen pillanatra sem kellett elszakadnom tőle. A kórházba érve, míg őt betolták a rendelőbe, hogy elláthassák, én a folyosón várakoztam.

Idegesen doboltam a lábammal a kissé koszos padlón. A gyomrom görcsbe szorult, levegőt venni is nehezemre esett, csak magamban imádkoztam, hogy ne legyen semmi maradandó baja, nehogy szenvednie kelljen.

Idegölő perceken keresztül várakoztam egyedül a folyosón, miközben a hideg izzadságcseppek egyre gyorsabban folytak végig a halántékomon, ahogy érte aggódtam. Valamivel később odajött egy nővér, hogy mossak már kezet, mert mindenemet az ő mélyvörös vére borította. Nagyon megrémültem, ahogy belegondoltam, hogy ez tényleg az ő vére rajtam, szinte remegni kezdtem és elrohantam, hogy minél hamarabb lemoshassam magamról. A forró vízben kellett áztatnom a kezemet, hogy végre leoldódjon rólam annak az embernek a vére, akit mindennél jobban szeretek.

Siralmas volt belegondolni, hogy mekkora szüksége lenne arra a mennyiségre a szervezetének, amit én nagy erőkkel próbálok leerőltetni a lefolyón egy kis szappannal vegyítve, nem is beszélve arról, ami hóval keveredve áll az aszfalton, megfagyva. Ahogy feleszméltem, kikaptam a karom a forró víz alól, ami már egészen megégette a bőrömet, a papírtörlővel pedig a próbáltam véglegesen eltüntetni a vérét. Ezután csak lerogytam a mosdókagyló mellé, és hagytam, hogy a hosszú hónapok és a mai nap miatt keletkezett könnyek végre végigfolyjanak az arcomon. Csak sírtam, úgy bőgtem, mint egy kislány, hosszú perceken keresztül. Nem bírtam abbahagyni. Miért történik mindez? Miért kellett megverniük? Miért kellett majdnem megölniük? Miért jó ez embereknek?- nyögtem magam elé sírós hangon ezeket a kérdéseket. – Mi lesz, ha nem éli túl? Mi lesz, ha valami maradandó baja esett? Mi lesz, ha sosem láthatom többet? – bele sem mertem gondolni. Fájt még a tudat is, hogy neki fájdalmai vannak, hogy szenved, és hogy mennyit szenvedhetett, mielőtt rátaláltam volna a földön fekve, vérbe fagyva. Nem is tudom, hogy bírtam ki sikítás és könnyek nélkül akkor és ott. – Szeretlek, Jimin, könyörgöm, éld túl ezt bármi áron! – zokogtam egyre erősebben.