Vetkőzzetek!

Végre

Az elkövetkezendő két hónapom szokatlan harmóniában tengettem, mintha a nyugalom szigetén lebegtem volna. A rokonaim pedig meg is jegyezték ezt nekem, hogy jóval kisimultabbnak látszódom, mint már hosszú ideje láthatták. Ezt először nem egészen tudtam hova tenni, csak gondoltam, a nagynéném anyósa már megint nem vette fel a szemüvegét, de miután anya is megjegyezte, elgondolkodtam rajta.

Miért is ne lennék kisimult? Mi okom lenne stresszesnek lenni, úgy igazán?

Otthon minden rendben volt, apa és az én viszonyom is visszatért a normális kerékvágásba, anya, mint mindig, vevő volt minden, apró információra az életemmel kapcsolatban. Az emberi kapcsolataim fellendültek, Eunjival jobban egymás mellett álltunk, mint bármikor. Mellesleg az ő gondjai sem nyomták már a szívemet, mivel azok is megszűntek létezni, mikor végre egymásra találtak Jihyoval hosszas szenvedés árán, mi őt is felrepítette a rózsaszín árban úszó felhők világába. Minden hétvégémet és szabadidőmet a barátaimmal töltöttem, és nem utolsó sorban a kapcsolatom Jiminnel sokat komolyodott mindössze néhány hónap együtt járás alatt, ami a szívemen felbecsülhetetlen mértékű biztonságérzet eluralkodását tette lehetővé. Egész nyáron, amikor csak Jimin ráért, azonnal írt nekem, nincs-e kedvem vele lenni, valami programot csinálni, esetleg csak egyikünknél a szobába húzódva elvonulni a meleg elől és nézni valamit, az ágyon gordiuszi csomóként összetekert végtagokkal élvezni egymás közelségét. Ha pedig épp nem volt itthon, folyamatosan írt nekem, amikor visszaért a szállására, minden rendben van és azért egész nap adott helyzetjelentést, mégis mi van vele, így ezek tudatában nyugodtan lépkedtem iskolába a második tanítási héten.

Szokatlanul hűvös idő fogadott, amint kiléptem az utcára. Az árnyék által ellepett helyeken egészen fogvacogtató időjárás terjengett, mindezek ellenére az utak mentén látni lehetett még tini lányokat rövidnadrágban, kurta szoknyácskában sétálgatni valami irracionális indíttatásból. Mindig is szerettem a hűvös időt, a pillanatnyi életkedvemet mégis lenyomta a tudat, hogy délutánra ez a kellemesen hűvös idő alaposan felmelegszik, amint a Nap az égbolt magasabbik pontjára kerül. Előre rosszul voltam a tudattól, hogy a reggeli órákban nagyon is szükséges, meleg dzsekit kénytelen leszek csupán kézben hazavinni, miközben a napsugarak a testemet sütik.

Igen, elég nehéz volt számomra az iskolába való visszaszokás, hiszen már annyira hozzászoktam ahhoz, hogy az időmet teljes egészében saját magam osztom be, nem mellesleg egyáltalán nem fűlött a fogam a plusz töri és matek órákhoz, amik a tavalyi évhez képest rám várnak. Azon órák helyett hányszor múlattam az időt Jiminnel a semmiről beszélve, mégis többet tanulva róla ez idő alatt, mint amit egy dupla töri órán megtanulok az ősatyákról, akik elvileg nagy dolgokat vittek véghez egykoron.

Nagy sóhajt hallatva haladtam el a Jiminnel már jól megszokott találkozási helyünk előtt, ahová reggel felkelve eredetileg úgy terveztem, megállok, hiszen találkozónk lett volna ott, de indulás előtt néhány perccel írt nekem, hogy akkor ébredt, és ne várjak rá az elmúlt másfél héthez hasonlóan, amikor reggelente percekkel hamarabb keltem ki az ágyam kényelméből, hogy azokat a hatvan másodperceket inkább őt csókolva tölthessem.

Igen, kétségtelenül gusztustalan módon szerelmes voltam akkoriban, amolyan „semmi más nem érdekel rajta kívül" módon és naphosszat csak mosolyogtam, édes mindegy, mennyire idegölő szituációban voltam, a jó kedvem megmaradt, ami a környezetem egy részét egész biztosan halálra idegesítette.

Ha jól emlékszem, ilyesfajta gondolatokkal léptem be az iskolába, azon belül is az osztálytermembe, ahhoz a bagázshoz, amit egy év alatt annyira megszerettem, és akik társaságát már csak úgy négy hónapig élvezhetem minden tanórán, hiszen utána a továbbtanulási irányaink szerint új osztályokba osztanak minket, ami mindannyiunk véleménye szerint sajnálatos és egy rohadt nagy kicseszés. Ilyenkor egyébként az osztály legjava úgyis együtt marad, mert ez egy biológia tagozatos osztály, amibe azért kerültem tavaly, mikor áthelyeztek ebbe az iskolába, mert csak itt volt hely a tanév elkezdése után, de ez nem igazán egyezik a szándékaimmal. A többiek pedig nem véletlenül jelentkeztek ide, hiszen a bagázs majdnem egésze biosz-kémia őrült, ami én nagyon nem vagyok. Nagyon nem akartam osztályt cserélni, féltem, hogy teljesen megborítja majd a harmóniámat, ha újra kiszakítanak a kis közegemből, és bedobnak egy valószínűleg már szintén összeszokott, matekos osztályba. Nagyon nem akartam, hogy ez a néhány hónap elteljen, akkoriban csak arra vágytam, hogy megállíthassam az időt, hogy minden, örökre olyan maradjon, amilyen abban az állapotban éppen van, de természetesen tudtam, hogy a harmónia érzete az életemben teljességgel időszakos jelenség. Ezért is próbálkoztam minél jobban az eszembe vésni ezeket a pillanatokat, így a közelebbi barátaimat sorjában elkezdtem halomra ölelgetni egész addig, míg a becsengő hangja be nem korlátozta a mozgásteremet negyvenöt perc erejéig.

A tanóra elkezdtével tűnt csak fel, hogy a lányok mennyire zsizsegnek aznap, tudtam, valami körbejár közöttük, valami pillanatnyilag izgalmasnak tűnő történés vonja el a figyelmüket a kutikulák felépítésének szépségeiről, bár láthatólag a tanárnőnek elképzelése sem volt, mi lehet annál érdekfeszítőbb.

- Például nézni, ahogy egy kettévágott alma elkezd bebarnulni? – morogtam magam elé félhangosan, mire minden a közelemben ülő jóízűen felkacagott.