Vetkőzzetek!

"Először"

–Előre is ne haragudj, ha hülyeséget mondok, de ugye nem a szüleid tették ezt?

Lélegzetvisszafojtva meredtem az arcára, és vártam, hogy végre kinyögjön egy választ, de még a tekintetemet is kerülte. Ilyen addig soha, de soha nem fordult elő, és egyszer sem láttam olyan szituációt, amikor valakinek ne nézett volna a szemébe.

Mikor Jimin társas kapcsolatait szeretném jellemezni, egész biztosan a „minden helyzetben egyenes" kifejezés hagyná el a számat elsők között. Kiválóan alátámasztja ezt, hogy bármikor belátta például a tanárok előtt is, ha hibázott, bocsánatot kért, és tisztelettudó volt, és még a kellemetlen helyzetekben is teljes mellszélességgel vállalta a másikkal való szemezést. Többek között ezért volt már-már abszurd számomra, hogy nem állja a tekintetemet, és borzasztó mértékű aggodalomra adott okot.

- Kérlek, hogy válaszolj! – akkor kezdtem elveszíteni az addig még ott lappangó higgadtságomat, mert úgy éreztem, hogy az állandóan stabil Jimin kibillent az egyensúlyából. Persze ez kívülről nem volt feltűnő, de nekem, aki olyan ámulattal tekintek minden kis gesztusára, markáns különbség volt.

- Persze, hogy nem a szüleim voltak. – oldalra a csapta egy kicsit a fejét, amivel együtt a szokottnál ziláltabb haja is pozíciót váltott, nagyobb mértékben takarva a sérült arccsontját. Gondolom, mondanom sem kell, elképzelni sem tudtam, hogy máshogy szerezte volna a sebeket.

- Akkor mi történt veled? –magamra erőltettem egy elég műanyag higgadt hangsúlyt, mivel tudtam, semmi értelme kiakadnom, és jelenetet rendeznem. Addigra már sikerült megismernem Jimint annyira, hogy tudjam, ezzel megyek a legtöbbre, így nagyon lágyan cirógatni kezdtem az arcának nem a fájdalomtól egészen biztosan lüktető részét. Akármennyire kizártnak tartottam más eshetőséget feltételezni, az eszem és az érzéseim is azt súgták, hagynom kell, hogy elmondja a saját verzióját, mielőtt hirtelen következtetésekbe ugranék.

- Elég durván összevesztünk otthon, ez igaz. – ekkor pillantott bele először a szemembe, és ahogy egyre többet mondott, úgy engedte magát fizikálisan is közelebb hozzám. – Az apámban valószínűleg tegnap realizálódhatott, hogy mi is a helyzet, mert már nem volt kíváncsi az észérveimre, úgyhogy felcsesztem magam, és elviharzottam otthonról. Sajnos sikerült egy kicsit lealjasodnom, mert összefutottam az egyik ismerősömmel. – ennél a pontnál egy kicsit erőltetetten próbálta elnevetni magát, de mikor érezte, hogy nem fogok vele nevetni, visszakomorodott. Én ezen, semmilyen körülmények között nem tudtam volna nevetni, mert már attól is teljesen görcsbe ugrott a gyomrom, ha rágondoltam, hogy bárki megüti. Rossz volt látni, hogy az a gyönyörű arc tele volt zúzódásokkal, a másik részről pedig a szüleivel a végletekig menő kiélezett helyzet sem segített a feloldódásban. – Aztán nyilván, mint ahogy az ilyen esetekben az sokszor megesik, összebalhéztam néhány emberrel. – így visszagondolva, ez nem volt túl hihető történet, mert Jimin minimálisan sem tűnt másnaposnak vagy borgőzösnek, és ha annyit ivott volna, ahogy mondta, az képtelenség, hogy elkerülje a figyelmem.

Ha pedig úgy döntött, hogy nem mond igazat, miért pont egy ilyen sztorit találna ki? Sok benne a specifikálandó részlet, amire potenciálisan rá lehet kérdezni, viszont azt sem tudtam elképzelni, hogy teljesen ismeretlenekkel balhézzon, és annyira felelőtlen legyen, hogy nem méri fel, rosszul fog végződni az adott szituáció. Mindkét eshetőség ellentmondásra vezetett, így végül egy belső dilemma után, arra a következetésre sikerült jutnom, hogy Jimin kétséget kizáróan elég intelligens ahhoz, hogy hihetően hazudjon. Teljesen biztosra vehető, hogy egyszerűbbet talált volna ki, amit eszembe sem jutna megkérdőjelezni, ezért úgy döntöttem, hiszek neki.