Vetkőzzetek!

Dohányzó

           

A fájdalmas, logaritmusokkal telt matekóra ezután viszonylag gyorsan eltelt. Őszintén, nem sok figyelmet tudtam fordítani Jimin szülein kívül semmi másra, mivel elképzelésem sem volt, milyen emberek lehetnek, pontosan hogy fognak reagálni erre a hírre, hogy Jimin le tudja-e csillapítani őket. Abban az egyben reménykedtem, hogy Jimint nem fogják eltiltani tőlem, hiszen ha sok mást nem is, azt biztosan le tudtam szűrni Jimin szavaiból, hogy tiszteli a szüleit, és nem voltam biztos abban, hogy a kapcsolatunk kibírná-e, ha a szülei ellen kellene mennie vagy egyáltalán megtenné-e. Számtalan gondolat cikázott végig a fejemen, rengeteg eshetőség, melyeknek nagyon kis százaléka volt számomra kedvező. Kikészített már a gondolat is, hogy öt hónap után ténylegesen vége kell, hogy szakadjon a Jiminnel való párkapcsolatomnak, csupán a szülei miatt, és nem például abból az okból, hogy nem illettünk igazán egymáshoz vagy nem tettem őt boldoggá, hiszen ez a rövidke idő nem elég egy ilyen dolog tényleges felbukkanásához. Azzal sem volt megkönnyítve a dolgom, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam a családi hátteréről, mert az a kevéske információ, ami rendelkezésemre állt is csak pletykákból, szóbeszédből származott, nem pedig egy megbízható forrásból, főleg nem Jimin szájából. Így még tippelni sem tudtam, milyen kimenetele lesz a mai találkozásuknak, sőt még azt is be kell, hogy valljam, még a saját életemet is kezdtem félteni, ha esetlegesen úgy döntök, nem állok félre, ha ők úgy akarják.

Tanácstalanságomban már azon gondolkodtam, beszélek Jiminnel, hogy tagadja le az egészet, hogy csak futó dolog volt, kipróbálta és nem jött be neki, és már nem vagyunk barátoknál többek, de akkor bevillant, hogy a világon, akit kicsit is érdekel Jimin, már mindenki tudja, hogy mi együtt vagyunk. Tudják, nyáron hány buliban voltunk együtt, ahol le sem lehetett minket egymásról vakarni, hogy hányszor léptünk le hamarabb vagy egyáltalán el sem jutottunk egy-két helyre, mert inkább kettesben akartuk tölteni az estét. Lehetetlen ezt az időszakot meg nem történtté tenni, de ami engem illetett, én nem is akartam, mert életem legszebb nyarát töltöttem Jiminnel, mikor heti legalább négy-öt délután egymás közelségét élveztük.

A legsötétebb gondolataim súlya alól a kicsengő hangja oldozott fel, mit hallva azonnal összeszedtem a holmimat, hogy az udvarra mehessek, Jiminhez, aki megnyugtat már csak azzal is, hogy ott van, még úgy is, ha nem mondom el neki, mi is akar szétfeszíteni.

Nem tudtam akkor Eunji aggódó kérdéseire figyelni, az ő lelkét is megnyugtatni, mikor a sajátomat sem tudtam, mikor annyira sem voltam képes összeszedni a gondolataimat, hogy visszaemlékezzek, Jiminnel megbeszéltük-e, hol fogunk találkozni, így jobb híján az udvarra mentem, ahol szinte minden szünetben megtalálom, függetlenül attól, milyen órája lesz. Csupán néhány másodpercig kényszerültem ingerülten toporogni egy helyben, míg meg nem hallottam a nyújtó kattogó hangját, amint valaki akkurátusan nyomkodja annak egyetlen lenyomható felületét egy füstölgő cigaretta reményében. Ennyitől azonban még nem lélegezhettem fel, hiszen sok diák ténfereg errefelé a hosszú szünetben, amibe pontosan belefér egy cigi-kávé kombináció, de amint a zippo gyújtó jellegzetes hangja belehasított a fülembe az udvaron uralkodó beszélgetések hangjainak kavalkádjából, azonnal tudtam, ő az.