Vetkőzzetek!

"Szerintem beszélnünk kell."

Eunji szaladt oda hozzám, és kezdett vad kérdezgetésbe az elmúlt pár perc minden aspektusáról, amire én csak ennyit tudtam felelni:

- Szakítani fog.

Persze ezen kijelentésem hallatán a legjobb barátom ezer féleképp próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, de Jimin vészjósló viselkedése és szavai elmondtak mindent. Teljesen letörtté váltam, és tisztában voltam azzal is, hogy képtelenség megváltoztatni valaki döntését, ha ki akar lépni egy egészséges kapcsolatból, így meg sem próbáltam felhívni vagy tovább szítani ezt.

Kis unszolás árán ugyan, de Eunji meggyőzött, hogy tartsak velük az eredeti tervek szerint, és nehogy már hazamenjek szomorkodni. Alapvetően jobb volt abban a nagy társaságban lenni a magány csöndje helyett, de így is csak a párkapcsolatom jövőjén tudott járni az agyam. Bármennyire igyekeztem kizárni, elhessegetni a nemrég történteket, nem jártam sikerrel, így mondhatjuk, hogy nem voltam a beszélgetés oszlopos tagja. Ahogy a belvárosi padok egyikén ültem, mellőlem pedig a törékeny termetű barátom próbálkozott némi vidámságot és lelket lehelni belém szavak nélkül, érdekes módon a hálát éreztem.

Természetesen hálás voltam Eunjiért és azért a sok emberért, akikkel ilyen rövid idő alatt közeli barátságba kerültem. Azelőtt sosem tapasztaltam ilyen mértékű befogadást és együttérzést velem egykorúaktól, hiszen abban a pillanatban is, akik ott voltak, tudtak a Jiminnel való összezördülésemről, mégsem fogtak neki csámcsogni és faggatózni erről. Mióta csak járni kezdtünk, a kapcsolatunk folytonos lázban tartja az egész iskolát, a velünk egykorúakat és a komplett tanári kart. Az emberek még majdnem fél év után is összesúgnak és bámulnak, mikor kézen fogva sétálunk, így el sem tudtam képzelni mekkora extázisban lehettek az ízes „botrány" után, amit szolgáltattunk. Nem lettem volna meglepett, ha Jimin üzenetei, már akkor tele lettek volna meztelen lányok képeivel.

Ennél is meglepőbb módon, amikor Jiminre gondoltam, a kétségbeesésen kívül hálát és szeretetet éreztem. Mikor ez realizálódott bennem egy erőteljesen frusztrált sóhaj kíséretében a tenyereimbe temettem az arcom. Már vagy három óra is eltelhetett, mióta vége lett az óráinknak, és továbbra is feldúlt voltam. Nem vártam, hogy felhívjon, hogy keressen, mert annyit már tudtam róla, rendkívül makacs. Azzal is tisztában voltam, nem tenne jót, ha én keresném őt, mert olajat öntenék a tűzre, és dühében döntene. Újra és újra elmondtam ezt magamban, hiszen természetes módon jött az inger, hogy szeretném megoldani a problémát, hogy szeretném egyben tartani a széthullani látszó párkapcsolatomat, amikor arra lettem figyelmes, hogy ez a nagy, hangos, már-már harsány társaság lényegében, egy-két kivétellel elcsendesedett. Rögtön leeresztettem a kezeimet az arcom elől, a fejemet pedig a többiekével megegyező irányba fordítottam.

Ekkor pillantottam meg Jimin egyenesen felénk közeledő alakját.

Gyakorlatilag kővé dermedtem a pillanat tört része alatt, a gerincem mentén pedig égető forróság futott végig. Az utolsó, amire gondolni mertem volna, hogy visszajön. Érdekes érzések kezdtek kavarogni bennem. Örültem, hogy látom, hiszen így enyhe esélyt láttam arra, hogy megbeszéljük a történteket, viszont egy részem félni kezdett, mivel elég kézenfekvő lett volna ebben a helyzetben szakítania. Az agyam gyorsan kezdett pörögni, és mérlegelni, melyik a valószínűbb a két opció közül. A rövid idő azonban, ami Jiminnek a padig vezető út megtételéhez kellett, rémisztően gyorsan eltelt, én pedig a kész szituációban találtam magam, ahol már megint mindenki minket bámult. Mikor már mindössze néhány lépés választott el minket egymástól, elé léptem, ő pedig kieresztett magából egy visszafogott „Szerintem beszélnünk kell" mondatocskát, amivel én egyetértettem. Bármilyen további szóváltás nélkül indultunk el egy csendesebb részre, ahová gyakran ültünk le kettesben iskola után. A mindössze néhány eltelt másodperc alatt, amiben megszámlálhatatlan érzés és gondolat cikázott a fejemben, csak néha mertem rápillantani, de az arca csak is szigort tükrözött.