Vetkőzzetek!

Kavalkád

- Hoseok? – nyitott be apám, aki haladéktalanul összekapart a földről és próbált valahogy állva tartani, de nem igazán sikeresen. – Szedd már össze magad! Pont ettől tartottam... Bemehetsz hozzá. Bemehetsz Jiminhez, hallod?

- Életben van? – kaptam fel a fejem.

- Igen, minden rendben. Volt már jobban is, de anyád most is vele van, a lehető legjobb ellátást kapja.

- Beszéltetek vele?

- Nem, még nem ébredt fel, de mivel anyád a kezelőorvosa, bemehetsz hozzá.

- Köszönöm, nagyon köszönöm! – öleltem meg jó szorosan az apámat, majd úgy, ahogy voltam, könnyes szemmel rohantam a kórterméhez.

A lehető leghalkabban próbáltam benyitni, szinte hangtalanul. Ahogy megpillantottam a sebesült, elcsigázott, kék-lila foltokkal és kötésekkel borított testét, csak még jobban rám jött a sírhatnék. Nagyon lassan merészkedtem oda az ágya mellé, ahol szinte lerogytam a kopott, fehér színű székre, majd a kezét a két tenyerembe fogtam, úgy folytak végig az arcomon ismét a könnyek.

- Minden rendben lesz. Nincs életveszélyben. – simított anya a vállamra, mire én csak megráztam a fejem.

- Nem, én szerintem nincs túlzottan rendben ez. Miért kellett kikanalaznom a véréből az éjszaka kellős közepén?

- Mindketten tudjuk, hogy az apja mivel keresi a kenyérrevalót. Ez nem veszélytelen vállalkozás. De most már jól van, minden rendbe jön. – nem hittem neki ott és akkor. Csak odahajtottam a fejem a keze mellé az ágyra és hagytam, hogy a fejemben cikázó millió gondolat valahogy lecsituljon. Egy kis idő után hallottam, ahogy anya nagyon halkan elhagyja a szobát.

Tehettem akármit, nem tudtam abbahagyni a tudtom nélküli könnyezést, csakis azért könyörögtem, hogy amikor felébred, minden rendben legyen vele. Tudtam, hogy továbbra is levegőnek fog nézni, tudtam, hogy attól, hogy életben marad, nem leszünk egy pár, de nem érdekelt. Az az egy számított, hogy neki jó legyen, más nem izgat. Az ajkaiból ki voltak véve a piercingek, semmi egyéb ilyesmi nem volt rajta, lehunyt szemmel szívta be és fújta ki a levegőt olyan lassan, ahogy még senkitől nem láttam. Gyönyörű volt, még a sebekkel is. Annyi mindent megadnék, hogy az enyémnek nevezhessem őt! Akkor még azért is hálás voltam, hogy ilyen közelről láthatom, a kis bandája nélkül. Teljesen másnak éreztem őt, mintha nem pontosan ugyanaz az ember lenne a haverkái nélkül, egy sokkal lágyabb személyiségnek képzelem őt, törődőbbnek.

Egész éjjel mellette virrasztottam, hátha felébred végre, de nem így történt. Hosszú órákon át csak csöpögött az infúzió, megpróbálva némi életet lehelni ebbe a sápadt arcba, ebbe a sebekkel tarkított testbe. Órákon át figyeltem a légzését, minden percben aggódva, nehogy a következőben szabálytalanná kezdjen válni. Anya időközben benézett, hozott enni meg inni, de egyáltalán nem tudtam semmit letuszkolni a torkomon, míg biztos nem volt az, hogy kinyitja a szemét. Bár többen is biztosítottak, hogy ez így is lesz, én nem mertem elhinni, féltem, hogy ez csak valami álom, amiből nagyon könnyen fel tudok ébredni, akkor pedig összeroppannék. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy ő nincs jól, még akkor sem, ha amúgy nem szól hozzám soha, nem is beszélünk egymással. Már letudtuk a reggeli vizitet is, de ő még mindig mélyen aludt, én pedig talán egyre jobban kezdtem kétségbe esni. Beszélni nem mertem hozzá, mert mi van, ha emlékezni fog arra, amit mondok neki, úgy, hogy nem is ismerjük egymást, legalábbis neki fogalma sincs arról, ki vagyok. Így csak ültem mellette, kisöpörtem a szemébe lógó tincseit, szemléltem az arcának minden apró, gyönyörű vonalát. Lassanként világosodni kezdett még ebben a zord, téli időjárásban is, amikor Jiminnek rándult egyet az arca, szemöldökeit fájdalmasan összevonta egy apró nyögés kíséretében. Kicsit közelebb húzódtam, hátha láthatom, ahogy kinyitja a szemeit, de továbbra sem szándékozta megmutatni a gyönyörű, barna szempárját, én pedig egyre csak idegesebb lettem. Már fogalmam sem volt, mihez kezdjek, hogy mit csináljak, hogy végre felébredjen. Nyilván tisztában voltam vele, hogy rengeteg pihenésre van szüksége, én csak tudni akartam, hogy jól van, tudni akartam, hogy tényleg túlélte. Egész éjjel nem mertem hozzáérni, nehogy felébredjen pont akkor, és elijesszem magamtól, de ennyi óra várakozás és idegeskedés után már nem bírtam megállni, nagyon óvatosan a kezére csúsztattam az enyémet, hátha nem erre fog felébredni. Hihetetlenül remegtek az ujjaim, de elképesztő érzés volt megfogni az akkor kicsit hideg bőrét, amely a sebhelyeken kívül makulátlan volt, egyetlen olyan része sem volt, amire ne mondtam volna azt, hogy kibaszottul gyönyörű. Mindannak ellenére, hogy a teste nagy részét hatalmas, lila-kék foltok és kötések borították mindenkinél tökéletesebb volt a nyúzott arcával és a sápadt bőrével. A kézfeje eléggé keskeny volt, az ujjai vékonykásak és kissé csontosak, ujjbegyeit azonban bőrkeményedések tarkították. A szokásostól eltérően egyetlen gyűrű sem volt rajta, semmilyen kiegészítőt nem láttam, ami nagyon furcsa volt akkor, hiszen a rengeteg fémes színű darab már-már hozzá tartozott, sosem vált meg tőlük. Még az ajkaiból is hiányzott a két fémkarika, ami a dús párnát szokta körülölelni. Tekintetem ezután a nyakához siklott, ott pedig a három, vékony ezüstlánca simult a bőréhez a kulcscsontjánál. Azon is rengeteg horzsolás és apró sérülés éktelenkedett. Szabályszerűen megbabonázott, hogy ilyen közel lehetek hozzá, így már fel sem tűnt, ahogy kicsit a hajába túrva igazítottam azt meg, hogy ne hulljon vissza a szemeibe, de amikor feltűnt ez a mozdulatom, hihetetlenül elpirultam. Úgy 20 percembe telt, mire le tudtam nyugtatni a veszettül dobogó kismotort a mellkasomban, mikor is anya ismét bejött megnézni minket, de minden változatlan volt, semmit nem tudott tenni, csak próbált nyugtatgatni, hogy most már biztosan bármelyik pillanatban fel fog ébredni, szóval ne aggódjak.