Vetkőzzetek!

Dátum

Talán akkor kezdett csak igazán tudatosulni bennem, hogy mi is történt velem, hogy komolyan megcsókolhattam, ráadásul még talán egy randira is elmehetek vele másnap. Csak irulva-pirulva a tenyerembe temettem az arcomat, miközben anya le sem állt a kérdezgetéssel, de olyan szinten boldog voltam, hogy egyszerűen nem tudtam arra figyelni, hogy válaszoljak neki. Az, hogy a hónapokon át tartó reménykedés után ez ilyen hirtelen történt meg, egyszerűen hihetetlen volt számomra. Már nem is mertem feltételezni, hogy valaha megtörténik, ezért végre ismét pozitív érzés került a szívembe, mintha egy pillanat alatt visszanyertem volna a régi, mosolygós, hiperaktív, mindig vidám énemet.

Nem meglepő, hogy az esti családi összejövetelre is mosolygósan mentem, ahol felhívtam Eunjit, aki szó szerint belevisított a telefonba, de a lelkére kötöttem, hogy nem mondhatja el senkinek, hiszen még semmi sem volt biztos. Én is tartottam azért attól, hogy mi lesz majd másnap, túl édes és boldogító volt ez így, féltem, hogy valami még közbejön. Próbáltam ugyan elhessegetni a gondolatot, csak a pillanatnyi boldogságnak élni, élvezni a tudatot, hogy ennyiszer csókolhattam Jimin ajkait. Az este egész gyorsan eltelt, anya pedig végig idegesítően, mindentudó fejjel vigyorgott rám az asztalnál, ahányszor a rokonok a szerelmi életemről, a helyes srácokról vagy arról kérdeztek, miért vagyok ennyire álmodozó kedvemben aznap, hiszen az ő lelkére is kötöttem, hogy ne híresztelje szét, amit látott.

Hazaérve próbáltam kipihenni magam rendesen, formában akartam lenni a következő nap, nem akartam fáradtnak tűnni.

Mindennek megfelelően, és a pénteki buli utóhatásaként dél felé nyíltak csak a szemeim, azután csak ettem valamit, beszéltem Eunjival, majd mentem is készülődni. Igazából hétköznapian öltöztem fel, de tényleg hangsúlyt fektettem az apróbb részletekre.

Kurvára izgultam.

Mielőtt elindultam, még a kezem is remegett, a szívem vadul kalapált, ami csak még rosszabb lett, ahogy a megbeszélt időpont előtt úgy 10 perccel hamarabb odaértem és megláttam Eunji „Ügyes legyél, szorítok nektek! Fighting!" üzenetét, ami jól esett ugyan, de csak még idegesebb lettem tőle. Hihetetlen nagy kicseszés volt magammal szemben ennyivel hamarabb érkezni, mert így idegeskedhettem végig majd' negyed órát, mivel úgy 3 percet késett. A torkom összeszorult, ahogy megláttam őt felém jönni természetesen teljes feketében.

Ikonikussá vált, fekete, szűk nadrágot viselt és a kedvenc bőrdzsekijét. Ahogy odaért kissé tétováztam a köszönésem után, ugyan megcsókolhatom-e, mivel most nem az egyik haverja házában vagy kettesben voltunk, hanem a nyílt utcán, ahol neki minden apró rezdülését figyelik a nagyjából velünk egykorúak. Ő egy másodpercig sem hezitált, az enyémre nyomta az ajkait csak egy egészen apró, rövid puszi erejéig.

Ezután én kissé piruló arccal próbáltam oldani a saját, belső feszültségemet azzal, hogy a napjáról kérdeztem, hétköznapi témákról beszélgettünk, miközben elindultunk sétálni bármiféle cél nélkül.

Boldoggá tett, hogy ilyen lazán tudtunk csevegni, együtt tudtunk nevetni, valahogy a csípős humora pont jól illett az én idióta, perverz vicceimhez. Nevetve sétáltunk egymás mellett a viszonylag üres utcán, a kora nyári, mégis elég hűvös levegőn.

Egy idő után leültünk egy csöndes, nyugalmas helyre, én pedig óvatosan a keze után nyúltam, gyengéden csúsztattam az ujjaimat az övéi közé. Ahogy egy kis csönd támadt kettőnk között, úgy gondoltam, ez megfelelő alkalom lehet, ezért lassan az ajkaira hajoltam. Minél törődőbbre akartam azt a csókot, semmi hevességet, kapkodást nem akartam belevinni, csak élvezni, mint minden pillanatot, amit vele töltök. Már nem tűnt olyan zavartnak, mint szombaton, nem okozott neki problémát, hogy fogom a kezét, ezért összeszedtem minden bátorságomat, hogy rákérdezzek.