Láthatatlan szomszédaink

Első fejezet

Már reggel hétkor teljes harci készültségben toporogtam az ajtóban és sűrűn lestem a karórám számlapját.

- Anthony! Legalább csinálj úgy, mint aki siet! El fogunk késni! – sürgettem a bátyámat türelmetlenül, aki a felszólításra kirobbant a fürdőszobából egy szelet pirítóssal a szájában és inggel a kezében. Mind emellé valószínűleg azt mormogta, hogy jövök már, de ennek érthetőségét a pirítós jelentős mértékben akadályozta. Fél lábon ugrálva felhúzta kedvenc fekete lakkcipőjét és kiviharzottunk a lakásból.

- Fuss, mindjárt itt a busz! – karon ragadtam és rohanni kezdtünk a sarkon lévő megálló irányába. Az utolsó pillanatban sikerült felugranunk a hátsó ajtónál és immár nyugodt szívvel huppanhattunk le az ülésekre.

Most hogy így volt egy kis időm gyönyörködni a bátyámban, rájöttem, hogy neki közel sem elég negyed óra készülődési idő reggel, ellenben velem. A növő félben lévő fekete haja a megszokott elegáns lenyalt formája helyett a szélrózsa minden irányába állt, a cipője poros volt, a világoskék inge gyűrött, a lehelete pedig pusztító, enyhe mentolos beütéssel. Égszínkék szemeit az elfogyasztott kávé ellenére először pirosas, majd a szemgödröt elhagyva feketés gyűrűk övezték. Magyarán az általában sármos és lélegzetelállító imidzsét most sikerült az ébresztőórával karöltve porba tipornom. Rajtam egy egyszerű fekete szoknya volt egy pöttyös felsővel és egy oldaltáskával a vállamon. Sosem szerettem a bonyolult és kényelmetlen ruhakölteményeket. Végül úgy döntöttem, hogy segítek egy kicsit a testvérem külsején és elkezdtem igazgatni rajta a ruhadarabokat.

- Mit csinálsz? – nézett rám vádlón, mintha ezzel azt akarta volna kifejezni, hogy neki ez így is tökéletesen megfelel.

- Egy rendes összeállítást? Úgy nézel ki, mint akit megtépett egy csapat kóbor kutya.

- Nem mintha az én hibám lenne... Egyébként is, mi a francért kellett nekem hatkor kelnem szombaton? Bőven elég hétfőtől péntekig.

- Tudom, de szeretnék minél hamarabb odaérni a vetítésre, hogy elkerüljük a sorbaállást.

- De a film csak kilenckor kezdődik!

- Hol vagy szívesebben, a sorban, vagy a moziterem kényelmes fotelszerű székeinek egyikén?

- Jogos. És miért pont a premierre foglaltál jegyeket? Minden tele lesz emberekkel.

- De már fél éve várom ezt a filmet és egy perccel sem vagyok hajlandó tovább várni.

- Nem vagy komplett Ann – mosolyodott el, majd kinézett az ablakon és rájött, hogy még mindig úgy fest, mint akin áthajtott egy vonat, így tollászkodni kezdett. Nagyon szerettem ilyenkor hétvégén reggel bejönni a belvárosba, mert még alig voltak néhányan az utcákon és így tudtam gyönyörködni nem oly kicsiny városunk nem oly új épületeiben és a parkokban gyülekező jógacsoportokban.

Körülbelül fél óra múlva megérkeztünk a mozihoz. Még akkor nyitották ki a kapukat, amikor felértünk az emeletre. Az alulfizetett, nem teljesen örömöt sugárzó diáklány a kasszában kiadta a lefoglalt jegyeinket, a szintén hasonlóan vidám büfésektől megvettük a méregdrága kukoricánkat és elfoglaltuk a helyeinket a váróban. Természetesen a rágcsálnivaló most sem bírta ki a film kezdetéig.

***

A termet meglehetősen felbőszült állapotban sikerült elhagynom.

- Ember, mi a szent nyavalya volt ez?! A filmnek semmi köze nem volt az előzeteshez és a beharangozókhoz! Még a látványvilága is hót gagyi volt – fortyogtam.