Láthatatlan szomszédaink

Tizennegyedik

A megbeszélteknek megfelelően pontosan egy hét múlva szombaton találkoztunk este hétkor a főtér melletti kis utcában. Mindenkinek odaadtam a saját, névre szóló üvegcséjét a főzettel.

- Ne feledjétek, spórolnunk kell vele. Még senki ne nyissa ki, csak ha szóltam.

Útnak eredtünk a ház felé. Kicsit kanyarogtunk az utcákon, mire megtaláltuk. Az éjszakai élet varázslatos volt a városban. Szó szerint. A mágikus lények éjszaka kirajzanak az utakra és keverednek az emberekkel. Ilyenkor alapvetően meg szokott nőni a baljós kinézetű emberek száma és ezért nem tűnnek ki az érdekesebb kinézetű lények sem, mint mondjuk a vámpírok vagy vérfarkasok, de még Fern sem a feltűnően sárga szemeivel és a zöld hajával.

Mikor megérkeztünk, Larry felkapott egy kis követ és nekidobta a buroknak, ami zölden felcsillant, ahogy az hozzá ért.

- Gombakör, ez egyszerűbb lesz, mint gondoltam - mondta Sedric.

- Ha csak ennyi - Larry egy gombáért nyúlt, de Sedric a kezére csapott.

- Elment az eszed?! Ha a burkot megsérted, ezek ránk küldenek mindenkit! Azonnal észrevennék. Maradunk a tervnél. Csak vészhelyzet esetén tesszük tönkre a burkot. Először próbáljuk meg a főzetet.

Mind a négyen elővettük a fiolákat és ledöntöttük őket. Valami olyasmi íze volt, mint egy nagyon sokáig nem megevett salátának, amit az ember a hűtő hátuljából szokott előásni vasárnap este, mikor nasst keres a film maratonhoz. Szóval megittuk ezt a borzadályt és néztük, ahogy lassan átlátszóvá válnak a végtagjaink, majd mi magunk is. Időnként igazán örülök, hogy a mágikus ruhák mágia hatására veled együtt változnak. Most valahogy nem lett volna kedvem meztelenül kémkedni.

Mikor az utolsó árnyékaink is eltűntek, én vállaltam, hogy megpróbálok elsőként bemenni. Óvatosan átléptem a gombákon. A pajzs nem villant fel egyáltalán, tehát sikerült a főzet, ami azt jelenti, hogy most csakis kizárólag hang és telepátia alapján tudtak beazonosítani. Egyébként meglehetősen nehéz úgy közlekedni, hogy nem látjátok egymást. Az első két-három perc nagyjából abból állt, hogy egymás lábán toporzékoltunk és többször ütköztünk, mint a dodzsemben. De meglett az eredménye, mert végre elértük a bejárati ajtót. Igaz, csak huszonöt métert kellett megtenni a járdától, de ez életem leghosszabb huszonöt métere volt.

Megpróbáltam kinyitni, de belülről bekulcsolták. Mivel az ajtó mellett, alatt és felett nem volt rés, nem tudtam pók formájában bemászni és így Larrynek kellett feltörnie a zárat. Érdekes lehet úgy dolgoznod, hogy nem látod a saját kezeidet. Kis erőlködés után sikerült kinyitnia. Most jártunk pontosan hét és fél percnél. Egy óránál figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy megint igyon a főzetből. Larry nagyon óvatosan kinyitotta az ajtót és benézett. Tiszta volt a levegő, még lámpa sem égett annak ellenére, hogy odakint már teljesen sötét volt. Hátra suttogta, hogy jöhetünk.

A ház egyszerű volt. Kőház, közel száz éves, szinte mindenhol fehér vagy szürkés falak és kőburkolat a padlón. Legalább nem fog nyikorogni a lábunk alatt. A falakon nem voltak fényképek. Ahogy beléptünk, közvetlenül balra volt egy konyha szerűség, de látszott, hogy nincs használva. Mindent vastagon borított a por, nem volt elől semmilyen eszköz. Egy nagy faasztal állt bent középen, egy üzemen kívüli hűtő a sarokban, egy sütő és egy mosogató, teljesen üresen. Közvetlen velünk szemben egy folyosó volt, mellettünk egy fürdő, szintén "megkímélt állapotban". Miután mind úgy döntöttünk, hogy a padlót túl vastagon borítja a por ahhoz, hogy ott bárki is mászkáljon, továbbsétáltunk a folyosón.

A végén beértünk a... talán nappaliba. Velünk szemben egy nagy kőlépcső, ami a közepén kettéágazott egy hatalmas, több részből álló ablak előtt, amin keresztül a hold bevilágította az egész szobát. A lépcső egy nagy korlátban végződött, ami körülölelt egy galériát a hall felett. Úgy nézett ki az egész, mint egy bálterem. Már csak egy kristálycsillár hiányzott.