Láthatatlan szomszédaink

Negyedik fejezet

- Elköltözünk - szólalt meg Ant - Ahhoz, hogy tanulhass a mi világunkban, el kell költöznünk.

- Mi? Tényleg? És hova? Azt hittem, nem mondtad komolyan.

- Mint korábban is említettem, ha azt mondjuk, hogy másik suliba mész a költözés miatt, akkor nem kell mindenkit amneziálnom a sulidból. És egy, az iskoládhoz közelebbi helyet találtam, az erdő szélén, a külvárosban. Ez egy szép, társasház és csak varázslények lakják. Az egyik leendő osztálytársad pont alattunk lakik. Rendes lánynak tűnik. És közvetlen az utca végén áll meg a busz, ami elvisz engem a minisztériumhoz. És a ház nagyon hasonlít a mostanihoz. Sőt, ha kérek egy kis segítséget, pontosan ugyanolyat  tudunk belőle csinálni.

- És mikor költöznénk?

- A hétvégén.

- Nincs az túl hamar?

- Elfelejtetted? Vannak ismerőseim és ugrani is tudunk. Nagyjából három óra alatt meg tudnánk csinálni a házunk tökéletes mását.

- Ám legyen. Esetleg egy kicsit nagyobb nappalival...

- Olyan lesz, amilyet csak akarunk.

Mikor hazaértünk fáradtan bementem a szobámba és lehuppantam az ágyamra. Átváltoztam és megpróbáltam eltüntetni a szarvaimat. Lássuk be, ezek nélkül könnyebb az élet. Kimentem a konyhába segíteni Antnek.

- Mi lesz az ebéd?

- Én egy bolognaira gondoltam. Az hamar elkészül. Csak teríts meg és szólok, ha kész van. Ja és Will átjön ebédre.

- Oké... - mikor kisebb voltam William mindig fantasztikus történeteket mesélt nekünk varázslókról, tündérekről és sárkányokról. Most már sejtem, hogy ezeket nem csak kitalálta.  - Miért jön?

- Csak beszélgetni.

Megterítettem és visszamentem a szobámba. Végre átvedlettem a ruháimat. Így sokkal jobban éreztem magamat, hogy nem farmerben voltam, hanem melegítőben.

- És most mégis mi a jó fenét csináljak? - úgy döntöttem, hogy az unalom elkerülése véget kicsit szelektálok a költözés előtt. Szóval kinyitottam a szekrényemet és elkezdtem mindent egyesével kipakolni. Nem is gondolná az ember, hogy mennyi apró vacak gyűlik össze az évek során egészen addig, míg minden holmiját át nem nézi. Volt jópár olyan dolog, amire nem is emlékeztem hogy egyáltalán van olyanom és arra sem, hogy hogyan került hozzám. Ezek többnyire az "eladni" vagy a "kidobni" kupacba kerültek. A könyveim közül is rengeteget az "eladni" kupacba helyeztem. Valahol olvastam korábban, hogy a legkönnyebben úgy szelektál az ember, ha kategorizálja a holmijait. Ez szép és jó, de csak akkor működik, ha valaki tud rendszerben gondolkodni. A szobám pár percen belül úgy nézett ki, mint ahol bombát robbantottak. A ruháim közül is kiválogattam néhányat, amit szintén eladásra szántam. Így most az egész földet beborította a... nos, minden.

- William öt perc múlva itt lesz! - Hallottam Anthony hangját - Légy szíves ne legyen disznóól! - te is jókor tudsz ám szólni... Ilyenkor mindig rájövök, hogy rendetlenséget csinálni sokkal egyszerűbb, mint utána azt eltüntetni. Úgy döntöttem, hogy megelégszem egy látszólagos renddel. Fogtam és az összes holmimat kupaconként visszadobáltam a szekrénybe. Szó szerint. Igaz, hogy kicsit nehéz volt becsukni az ajtaját, de nekem megfelelt. Kimentem a konyhába. Ekkor kopogtak.

- Miért is használja a bejáratot? Végül is tud ugrani, nem?

- Igen, de te sem örülnél, ha csak úgy kedve szerint megjelenne a nappali közepén. És egyébként meg szereti megvárni, míg beinvitálják. Olyan, mint egy vámpír. Valójában elég sokszor keverték már össze vámpírral. - ajtót nyitottam és megláttam a szokásos, kabátba burkolózott alakot. Valójában még sohasem láttam anélkül a kabát nélkül érkezni bárhová is. Mikor bezártam mögötte az ajtót felöltötte a "kényelmesebb" formáját.