Láthatatlan szomszédaink

Harmadik fejezet

Másnap reggel Anthony és William hangjára ébredtem fel, ahogy a konyhában beszélgettek. Kócosan, mamuszban, arcomra száradt nyállal kitotyogtam hozzájuk és elfoglaltam a szokásos helyem az asztal mellett.

- Jó reggelt! – harsogták egyszerre.

- Tudtad, hogy a bátyád istenien tud főzni?

- Mintha említették volna korábban – nevettem fel (már amennyire az a reggeli halálhörgés nevetésnek hívható) – Mi jót fogunk ma csinálni?

- Mivel már hétfő van, nekem dolgoznom kell, Neked meg tanulnod iskolakezdésig. Szóval magammal viszlek a minisztériumba, ahol megismerkedsz valakivel, aki segíteni fog neked.

- Oké, megyek és felkapok valamit – pattantam fel az asztaltól.

- Igen, de először megreggelizel – parancsolt vissza William a helyemre. Erre visszahuppantam és belapátoltam a müzlimet. Miután végeztem rohantam átöltözni, majd a fürdőszobába. Mikor végeztem, bedobáltam minden hasznosnak látszó dolgot a hátizsákomba és indulásra készen az ajtóban termettem. Ez után konstatáltam, hogy Anthony még jó fél óra, mire elkészül, így inkább csatlakoztam egy kávéra Williamhez.

***

Mikor megérkeztünk a minisztériumba – természetesen „ugrottunk" – Anthony megállt a csarnok közepén és felém fordult.

- Most ne ijedj meg, de picit egyedül hagylak. – egy hatalmas fekete felhő kíséretében eltűnt és megjelent a csarnok túlsó végében. Most megint eltűnt és megjelent. És ismét. Ezt nagyjából még hússzor játszotta el. Az utolsó alkalommal kicsit habozott és nem jelent meg újra a teremben, majd pár perc múlva visszatért egy lánnyal. Közel egyidős lehetett Anttel. Mahagóni színű hajának egy részét felkötötte, egy részét kiengedve hagyta. Nagy, fekete szemei értelmet és vidámságot sugároztak. Hosszú, lógós, falevelekre emlékeztető fülbevalót viselt, jóganadrágot, topot és egy pár fatalpú tangapapucsot. Az egyetlen nem emberi elem a kinézetében az a pár gomolygó fehér felhő volt, ami mindenhová követte. És persze a szarvak.

- Hali! Te biztosan Ann vagy! Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem Anthony kishúgát! Én Cloudy vagyok! Szintén démon! – mindezt fénysebességgel hadarta el. Szimpatikus volt, bár nem tudom honnan szedett ennyi energiát. Folyamatosan beszélt és közben végig a kezemet rázta – Ant már nagyon sokat mesélt rólad. És ti tényleg elképesztően hasonlítotok egymásra. A szemetek is teljesen ugyanolyan!

- Tudjuk, sokan mondják.

- Nos, lányok, én most magatokra hagylak titeket, jó gyakorlást! Még sok elintéznivalóm van az adminisztrációs részlegen. Legyetek jók! És Cloudy, ne csinálj semmi hülyeséget!

- Most miért? Nem is szoktam olyat.

- Te tudod – legyintett Ant és eltűnt.

- Úgy látom, idebent szeret így közlekedni – mondtam.

- Igen, aki tud alternatív közlekedési módokat, az mind használja a minisztériumban, mert túl sokat kell sétálni ahhoz, hogy bárhová is odaérj. A nagyobb lények miatt minden olyan hatalmas, hogy futni kell, ha időben akarsz érkezni a megbeszéléseidre. Na de – fordult felém – lássunk hozzá. Te még nem tudod kontrollálni az átváltozást, ugye?

- Nem, ha megijedek, átváltozom.

- Milyen szinten? Mármint... Szarvak, karmok, bőr, haj, szem?

- Eddig stimm. Plusz gomolygó fekete köd vesz körül.

- És két napja volt a legelső átváltozásod, igaz?

- Igen.

- Ahhoz képest mondjuk ez nem rossz. Általában csak a szarvak jönnek elő első alkalommal, bár te jóval később kezdted, mint a többiek szokták. Szóval egész jók vagyunk, mert ez azt jelenti, hogy elég nagy mágikus energiával rendelkezel, csak meg kéne tanulnod irányítani. És én azért vagyok itt, hogy ebben segítsek. Meg hogy felzárkóztassalak az iskolakezdésig.