Láthatatlan szomszédaink

Második fejezet

A lift tágas volt és azok után a feldolgozhatatlan információk után, amiket alig két perce a bátyám és Will vágtak a fejemhez most még több befogadhatatlan furcsasággal találtam szemben magam. Már csak azt a pillanatot vártam, amikor az agyam nem tud majd több információt feldolgozni és egyszerűen felrobban. Például a férfi, aki közvetlenül mellettünk állt egy akváriumot tolt egy raklapemelőn, amiben egy nő szerű alak volt felfedezhető. Mikor észrevette a bátyámat az akvárium üvegéhez nyomta az arcát és integetett nekünk. Ant rámosolygott és visszaintegetett.

- Ismered? – kérdeztem.

- Igen. Őt az állatkertbe helyeztük ki, de nem nagyon élvezi az emberi világban a munkát, így visszatér a természetes környezetébe. Tudod, ő egy sellő, aki –

- Fejet le! – figyelmeztetett William. Mikor felnéztem, egy kisebb raj repülő élőlény jött be a liftbe és csatlakoztak a már eleve bent lebegő lényekhez. Voltak apró, szárnyas lények, voltak madarak, lebegő borítékok és középen egy levitáló seprű.

- Takarító szolgálat – mutatott rá Ant.

Csak tátott szájjal bámultam. Teljesen magával ragadott a látvány. Rettentő jól mutattak a lift vörös és arany enteriőrje előtt. Egy kellemes, meleg, bizsergető érzés járta át az egész testemet. Otthon éreztem magam. Ez a sok szokatlan furcsaság, és mégis. Olyannyira belefeledkeztem a bámulásba, hogy észre sem vettem, mikor megérkeztünk a saját emeletünkre.

- Kiszállás! – kiabálta Anthony, majd kilökött a liftből.

Mikor már azt hittem, hogy a liftnél aznap nem fogok furcsábbat látni, a bátyáméknak sikerült rácáfolniuk. Egy hatalmas teremben, bocsánat, csarnokban találtuk magunk. A fekete és sötétzöld márványpadlót maguktól repkedő seprűk takarították, a falakon a festmények a jelenlévőknél i változatosabb és különösebb lényeket ábrázoltak és annyi varázslény járt-kelt előttünk, hogy megszámolni sem tudtam. Csak álltam középen és vártam a pukkanó hangot, amit az agyam fog hallatni másodperceken belül a túltelítődéstől. Egyébként, mint korábban említettem, mindig is nagyon kedveltem az építészetet és ez a csarnok még művészi szemmel nézve is lenyűgöző volt. A barokk, gótikus, rokokó és klasszicista építészeti stílusok váltogatták egymást és mindennek sötét erdőre emlékeztető színe volt. A legfantasztikusabb elem talán a nagyjából három tonnás lebegő kristálycsillár volt a helység közepén.

- William! – szólt egy kellemes női hang valahonnan Anthony háta mögül a távolból. Kinéztem és egy gyönyörű, szőke, fiatal nő futott az irányunkba. Állig érő göndör haja felhőre emlékeztetett, ahogy lágyan lebegett arca körül, zafírkék szemei csillogtak a csillár fényében, csípője kecsesen ringott, ahogy felénk közeledett. Picit szellősen volt öltözve, de pont kellőképpen volt kihívó, nem volt túlzás. Káprázatos szépség volt. Még gyönyörködtem volna benne egy darabig, ha Will nem ragadja meg a vállamat és ránt kettőjük közé, ami által a nő helyette engem fon karjai közé. Egészen földön túli érzés volt az érintése. A lábaim megremegtek és egész testben bizseregni kezdtem. Olyan érzés volt, mintha a tavaszt fizikai úton tapasztaltam volna magamban. Ekkor a szorítása engedett és Williamre szegezte szemeit, aki eddigre visszatért „eredeti" formájába.

- Ne csináld már Will! Egyszer végre igazán hagyhatnád magad. Miféle úriember az, aki sosem engedi, hogy a nő győzzön? – végre elengedett, mire térdre rogytam. Anthony felsegített és leporolt.

- Kezdjük ott, hogy pont addig lennék úriember, amíg nem hagyom magam és ezt te is tudod nagyon jól. Ráadásul idebenn nem lenne szabad használni az adottságaidat, kollégákon meg végképp nem. – a nő elpirult és lesütötte a szemeit. Így még szebb lett, mint volt.