Love Again | Marc-André ter Stegen | ✓

Prológus

2 évvel ezelőtt

- Muszáj mennem? - kérdeztem nyavalyogva, mikor elterültem az ágyon.

- Igen. Itt az idő, hogy bemutassam Neymart a legjobb barátnőmnek, és hogy te is találj valakit.

- De én egyedül sokkal jobban érzem magam. Amúgy is először a tanulás, utána a pasik - emeltem fel a mutatóujjam.

- De ők nem egyszerű pasik. Ők focisták. Jóképű focisták! - húzogatta fel-le a szemöldökét, amin felnevettem.

- Hm... - ültem fel törökülésbe, aztán vágtam egy gondolkodó fejet. - Nem érdekel! - néztem rá.

- Naa, légyszi - könyörgött boci szemekkel. - A tanulás ráér holnap is.

- Nekem nem ér rá holnap. Egyébként sincs kedvem hallgatni, ahogy fényezik magukat - fintorodtam el.

- Ők nem olyanok!

- Dehogynem! Apu szerint minden focista egyforma.

- Azért mondta ezt a faterod, mert nem ismeri őket. De én egytől-egyig találkoztam mindegyikkel, és jó arcok. Na, gyere! 17 vagy de még nem volt pasid.

- Nem is lesz - a magam részéről befejeztem a beszélgetést, viszont Liza méregetni kezdett.

- Ott lesz egy német srác is.

- Mikorra legyek kész? - pattantam fel az ágyról, majd odébb löktem a barátnőmet.

- Mindegy, de azért siess! - emelte fel a mutatóujját, aztán az ajtóhoz ment, hogy kimenjen.-Szuper vagyok! - tárta ki a karját büszkén mosolyogva.

- Meg hülye! - suttogtam halkan, miközben összehúzott szemöldökkel vizsgáltam a vállfán lévő ruhákat.

Tíz perc múlva egy királykék, csipkés ruhában lépkedtem le a lépcsőn.

- Mikor lett az én könyvmoly barátnőmből, egy szupermodell? - kérdezte körbesétálva.

- Nem tudom. Talán eddig is olyan voltam... - kezdtem el magam fényezni, Liza pedig büszkén rám nézett.

- Olyan jól néz ki ez a ruha. Úgy tudtam szégyellős vagy - összehúzott szemöldökkel ránéztem.-Most pedig fedetlen a hátad a ruciban.-mondta, én pedig megvontam a vállam.

- Mehetünk? - kérdeztem türelmetlenkedve.

- A német srác megvár - tette a kulcsot a zárba, amikor kiléptünk a házból. - Kapus a Barcába... - pillantott rám vigyorogva.

Megforgattam a szemem, aztán a királykék magassarkúban sétáltam a kocsiig.

Alig fél óra múlva Liza leállt egy bár előtt.

- Sokan vannak? - kérdeztem félve, ahogy felvettem a fekete bőrkabátomat.

- Csak vagy hetvenen - legyintett, aztán rám nézett. - No para, Hilary! - karolt bele a kezembe, majd a bejárathoz sétáltunk, és beléptünk. Dübörgött a zene, a focisták pedig nevettek, vagy épp cigiztek.

- Na, milyen? - kérdezte Liza felvont szemöldökkel.

- Mikor megyünk haza? - kérdeztem rémülten, amikor megláttam egy fiút, ahogy zsebre dugott kézzel, kezében egy pohár piával nevetett három másik pasival.

- Ő a német srác! - mondta vigyorogva Liza, aztán otthagyott. Kössz!

Odasétáltam a pulthoz, majd kértem egy kólát.

- Csak nehogy megártson! -ült le mellém, ezek szerint a német srác.

- Még nem vagyok nagykorú! - vontam vállat, aztán ránéztem.

- Még nem láttalak itt, egy győzelmünk után sem - állapította meg, megköszönve az újabb kiadott whiskey-t.

- Barátnőmmel jöttem. Neymar a barátja.

- Értem. Amúgy még be sem mutatkoztam. Marc-André ter Stegen - kapott a kezem után, aztán lehelt rá egy puszit. Felkuncogtam, majd belekortyoltam a kólába.

- Hilary Hilton. Viszont én nem adok puszit a kezedre.

- Kár! - biggyesztette le a száját megjátszva. Felnevettem, ő pedig mosolyra húzta ajkát.

- Hány éves is vagy? - csúszott ki a számon, mire rám nézett.

- 22. És te? - kérdezte kíváncsian. 

- Csak 17 - sóhajtottam csalódottan.-Nem is elég, hogy amerikai suliban is strébernek hívtak, mert színtiszta ötös voltam, de amióta anyám kiborított, és ide jöttem egy barcelonai suliba, azóta még rosszabb - puffogtam.

- Miért jöttél Barcelonába? Ha szabad kérdeznem.

Furcsán pillantottam rá egy pillanatra, mert eddig senkit sem érdekelte az életem. Ő az egyetlen aki tudja, miért jöttem ide két hónapja.

- Anyám egy alkoholista nőszemély. Nem telt el úgy egy nap, hogy ne piával a kezében jöjjön haza. Ami engem hidegen hagyott az utóbbi időben, mert úgy voltam vele, hogy ha el akarja rontani az életét, akkor rontsa, de hogy pont azzal a fiúval smárolt, aki nekem tetszett, az már mindennek a teteje - túrtam a kiengedett hajamba, majd rá néztem a velem szemben ülő fiúra, aki figyelmesen hallgatta a mondandómat.

- Utána persze neki állt feljebb, hogy mit képzelek a számonkérésről, ami odáig fajult, hogy adott egy pofont - emlékeztem vissza, lenyelve a könnyeimet. Nem akartam sírni egy klubban, ahol mindenki boldog. Nem akartam gyengének tűnni, egy idegen előtt.

- Sajnálom! Mondanám, hogy átérzem a helyzeted, viszont nem tudom átérezni. Velem ilyen még nem történt meg - ismét a kezem után nyúlt, majd kézfejemre köröket rajzolt az ujjbegyével.

- Anyámnak kellett volna mondani, hogy sajnálom, nem neked - ráztam meg a fejem. - Szerintem megyek haza. Nem tudod, hol van Liza? - néztem körbe, aztán kiszúrtam a barátnőmet. Siettem volna hozzá, viszont egy kar visszarántott. Megfordultam, de megbotlottam a szék lábába, így félig beleestem Marc ölébe.

- Bocsi! - tűrtem egy tincset a fülem mögé, kínosan mosolyogva.

- Nem baj! - legyintett, aztán mélyen a szemembe nézett. - Szombaton ráérsz egy randira? - kérdezte zavartan.

Nem tudtam mit mondani. Még sosem voltam egyetlen randin sem. Talán igaza van Lizának. 17 vagyok, de barátom nem volt. Az osztálytársaimnak mindnek van vagy barátja, vagy barátnője. Talán nekem is lesz, ha minden jól alakul.

- Persze ráérek! - mosolyogtam rá, aztán hirtelen ötlettől vezérelve, adtam az arcára egy puszit.

- Cuki a mosolyod! - suttogta a fülembe, majd a nyakamra lehelt egy csókot.

Eltávolodtam tőle, majd elmenni készültem, de még hátrafordultam hozzá, és rákacsintottam, ő pedig beharapta a száját.

Vigyorogva siettem oda Lizához.

2016 novemberében írt rész, kérlek nézzétek el nekem! 🖤