Echo

12.Rész © Echo

A négy fal egyszerűen megőrjített. Hanyatt fekve az ágyon gondolkodtam az életemen. Tizennégy éves koromban hagytam fel a pesszimizmusommal. A negatív gondolatokat felváltotta az örök optimizmusom. Mindig próbáltam a dolgok jó oldalát meglátni. Sose hagytam,hogy a dolgaim rossz irányba  haladjanak. Egészen mostanáig. Elhagyott a remény,míg a plafont bámultam. Három nap telt el azóta,hogy Ward bezárt engem. Ételt akkor kaptam,ha aludtam,Ward ekkor csempészte be az ágy meletti komódra,és amikor felébredtem már ott volt. Ward olyan volt,mint egy szellem,még a neszezését sem hallottam. Haragudott rám,s valamilyen oknál fogva bántott a gondolat,hogy én bántottam őt érzelmileg,pedig nem kellett volna,hogy így érezzek. Ő rabolt el engem,s tart egy szigeten akaratom ellenére. Teljesen jogos volt,amit tettem ellene,mégis a bűntudat mardosot legbelül. Az első elzárási napon roppant dühös voltam,aztán a másodikon már inkább dacos. Mondván ezzel úgy se ér el semmit,nem fogok megtörni. A harmadik hosszú napon már bármit meg tettem volna azért,hogy azt a rohadt küszöböt átléphessem. Egy ideig a dolog pozitív oldalát néztem. Próbáltam úgy felfogni,mint egy nyaralást,vagy akár egy zarándok utat. Sose voltam a szülővárosomon kívül sehol,New Yorkot leszámítva. Talán két három óráig élveztem a csendet,s csak pozitív gondolatokat gyűjteni,de aztán feladtam s rám süppedt a magány és az elhagyatottság érzése,s legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Aztán szép lassan eltelt a délután. A nap lemenőben volt. Már majdnem el szundítottam,amikor kattant a zár. Felkönyököltem az ágyról s az ajtót vizslattam. Vártam,hogy Ward belépjen,de nem tette. Pár pillanatig maradtam a felvett pózomban,amikor rájöttem,hogy ő nem fog belépni,azt várja hogy én kilépjek. Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát,nehogy Grant meggondolja magát. Az aprócska házat végig jártam,de őt nem találtam. A nappaliba érve kinéztem az ablakon. Észrevettem őt. A parton ült felhúzott lábakkal,s a naplementét nézte. Vágytam a friss levegőre ezért utánna mentem. Kilépvén az ajtón a szél belekapott rakoncátlan vörös tincseimbe. Az idő kezdett lehűlni,de nem érdekelt. Mélyeket lélegeztem s felfrissültem az óceán felől eredő légáramlattól. Leléptem a tornácról,meztelen talpam besüppedt a homokba. Isteni érzés volt a természetben lenni. Öröm az ürümben.
Letelepedtem Grant mellé. Felé fordultam. Még mindig a naplementét nézte. Arca nyugodt volt és békés. Még sose láttam így. Csodálkozva tanulmányoztam arcának minden egyes négyzetméterét. Akkor értettem meg őt. Neki ez volt az otthon.
-Többet nem próbálkozom a szökéssel.-suttogtam csendesen,de vissza nem felelt egy ideig.
-Szeretem a naplementét. Olyan nyugodt és lassú,állandó.-törte meg a csendet,de még mindig nem nézett rám.
-Valóban az.-fordultam a látvány felé.
-Sajnálom,hogy erőszakkal hurcoltalak ide,de akartam még egy esélyt. Meg akarom veled értetni,hogy ez jó,hogy mi jók vagyunk együtt.-suttogta továbbra is,a lábfejemet kezdtem vizslatni elszakítva tekintetem a lemenő napról,ami így az óceán közepén még nagyobbnak tünt. Láttam már napfelkeltét és naplementét is,de ehhez foghatót még nem,és ha ilyen csodálatosan gyönyörű a hajnal is én itt akarok ülni a homokban és átadni magam a látványnak,de jelenleg nem élvezhetem ezt a gyönyört,mert beszélnem kellett a férfival.
-Azt kívánom bár az a fickó lennél,akit a könyvtárba megismertem.
-Echo az vagyok.-érintette meg a mellette fekvő kezemet.Felnéztem rá,s elhúztam tőle a kezemet.
-Nem...nem vagy az.-ráztam meg a fejem szomorúan.-Soha nem is voltál az.
-Echo minden,amit meséltem magamról az igaz.
-Hát igen,azt például kihagytad,hogy náci vagy.
-Mi!? Nem vagyok náci.-köpte felém hitetlenkedve.
-Hát erről igazán másképp vélekedünk.-néztem félre. Tenyerével maga felé fordította az arcomat.
-Figyelj ez most nehéz és zavaró tudom,de már nem vagyok ügynök,sem kém. Ez csak én vagyok. Grant Ward. Itt a szigeten csak annyit kell tudnod,hogy szeretlek.
Szavai elkeserítettek,mert láttam hogy komolyan beszél,és én csak annyit akartam a világon mindennél jobban,hogy ő ne legyen az aki. És azt akartam,hogy egy normális civil pár legyünk,de ez lehetetlen. Már az.
-Szerelmes vagyok beléd Ward. Elérted,hogy rövid időn belül ezt érezzem. Nem vagyok képes egyik napról a másikra nem szeretni téged,szinte lehetetlen,de rajta vagyok az ügyön,mert én nem akarlak szeretni. Mert míg számomra a Grant Ward név a szeretett férfit jelenti,más számára a hóhért és ezen képtelen vagyok túl lépni,még akkor is ha a semmi közepén vagyunk.
Ward a mondandóm után felállt,s készült otthagyni,de végül visszafordult.
-Én nem nyerek megbocsátást,mert gyilkos vagyok,akkor apádnak miért bocsátasz meg az ellened elkövetettek miatt, az elszenvedett évekért,a borzalmas tettekért,amikről még csak nem is tudsz...Ő miért érdemes a bocsánatodra,rád?
Rá néztem megtörten.
-Mert ő az apám. Te pedig legfőképp nem azért nem nyersz megbocsátást,mert gyilkos vagy.-álltam fel,s közel merészkedtem hozzá. Talán két centi lehetett köztünk.Ő látszólag megingott. Összezavartam. A szemei mégis csillogtak,mintha csak az én közelségemre vágyott volna.
-Miért nem érdemlem?-suttogta mélyen a szemeimbe nézve.
-Tudod mi a különbség egyedüllét és magány között? Sokan azt hiszik egy és ugyanaz,de van különbség,méghozzá a fájdalom. Míg nem ismertelek csak egyedül voltam,ez engem nem igazán zavart,aztán jöttél és felforgattad az életem. Később apa elzárt téged és én újra csak egyedül voltam,és akkor az életben először zavart. Megismertem a magányt,köszönhetően neked.Ez a leg megbocsáthatatlanabb az egészben.-feleltem neki,majd vissza telepedtem a homokba s a feljövő csillagokat vizslattam a halovány kék égen.
Kezdett hűvös lenni,s fáztam is,de nem akartam visszamenni a házba,hisz még csak most szabadultam ki. Meleg anyag terült a vállamra,egy piros pokróc volt. Ward mellém ült,s csak szótlanul bámultuk az eget és merültünk a szomorú valóság sűrűjébe. Számomra akkor tudatosult,hogy nekem nincs jövőm Grant oldalán,és ez mindennél jobban fájt.