Echo

14.Rész © Echo

Érzéketlenné váltam. Teljesen. Nem érzek semmit. De ez nem fizikai mentesség. Nem,ó nem. Ez más. Ugyanis hallom,ahogy Ward üvöltözik,hogy hadjanak. Hallok mindent és érzem is.
Érzem,ahogy kínoznak.
Érzem minden egyes porcikámat. Érzem,ahogy a fájdalom minden egyes csontomat átjárja.
Még azt is érzem,ahogy a vér pulzál az ereimben.
De mégsem érzek semmit.
Sem haragot,vagy vágyat a bosszúra,esetleg a küzdelemre. Semmit.
Nem érzek reményt,szeretetet,sem hitet. Olyan mintha csak léteznék. Tűröm,ahogy a forró vas a bőrömhöz ér.
Tűröm,ahogy a katonák csak nevetnek és nevetnek. Élvezik. Én pedig hagyom. Nincs ellenkezés. Miért is? Mert ők legalább éreznek. Valamit biztosan. Én egy dolgot tudok biztosra,hogy minden Grant Ward hibája és az apámé. Az ő bűne az,hogy a lánya vagyok és istenre esküszöm megvetem azt az estét,amikor mindez elkezdődött.....

©

Az alkohol gyorsan hatott a szervezetemre akárcsak a legerősebb méreg. De mélyen belül már más mérgezte a lelkem. Talán a világ legrosszabb drogja kerített a hatása alá. Féltem megnevezni ezt az érzést,hisz már így is valóságos volt. De azt tudtam,hogy a szinonímája Grant Ward volt. Sokan mondják,hogy az ital az igazság. Meg a nagy fenéket. Ha iszol az alkohol nem az igazságot fedi fel,hanem a démonaidat,a kétségeidet és sok olyan érzelmet,amit a hétköznapok során elrejtesz,mert nem bírsz vagy nem akarsz velük törődni. Fel rántja a leplet az ember lánya pedig csak küzd és küzd,hogy a lepel vissza hulljon a titokra,vagyis inkább a kendőzetlen és igaz személyedre. A valós és igazi Echo félelmetes számomra. Tele van ellentmondásokkal,szeretettel és annak hiányával.Félelemmel,fájdalommal és ösztönnel,ami arra sarkal,hogy önző legyek,de nem engedek a csábításnak,mert  erősebb bennem a jó iránti elkötelezettség. Ezért sem engedek Wardnak és a hadjáratának. Békés iszogatásnak és pókerezésnek indult az este,de elferdült. Ward nosztalgiába kezdett. A régi életünket taglalta,ami csodálatos volt. Egyedül voltam abban az időszakban és jött ő. BUMM. Volt valakim,aztán BUMM. Újra egyedül. Frusztráltan és hirtelen álltam fel az asztaltól.
-Elég. Nem akarom ezt hallgatni,csak két hónapig tartott a te nagy szerelmed.-fordítottam neki hátat. Nem láttam arcának reakcióját,de hallottam a szék nyikorgását. Majd pár másodperc múlva éreztem a közelségét. Megsimította karjaimat.
-Csak egy esélyt kérek.-suttogta megtörten felém,majd lágyan maga felé fordított. Megcsókolt lassan. Nem is nevezném ezt igazán csóknak. Olyan volt,mint  egy romantikus regényben,amikor a pár először talál egymásra,de az olvasó tudja,hogy bizony nem lesz semmi féle előre lépés,csak a hangulat fokozása érdekében történik meg az aprócska jelenet. S én idióta mit csináltam? Semmit. Hagytam neki. Hagytam ,hogy saját magának gyújtsa meg a remény aprócska lángját. Hagytam,hogy újra érezzen.És miért? Mert gyenge voltam,mert féltem én érezni bármit is. Ward ajkai csak  puhán érintettek. Illedelmesen. Aztán,mintha megrendezett pillanat lett volna az ég zengeni kezdett. Hatalmas mennydörgés ijjesztett meg s azonnal elhúzódtam a férfitól.
-Csak a vihar.-suttogta s újra felém lépett. Kezemet mellkasára téve állítottam őt meg. A padlót fixírozva szóltam hozzá.
-Én..én harcolok a saját démonaimmal ez...ez pont elég,a tieid nem kellenek.
-Echo..kérlek...-nyúlt az arcom felé,de én teljesen kiléptem a bűvköréből,s mikor ez megtörtént előtört belőlem a féktelen düh és bántani akartam,de nem fizikálisan.
-Na idefigyelj.... az,hogy leültem veled kártyázni és iszogatni nem feltétlenül jelenti azt,hogy szabad a pálya. Beletörődtem,hogy itt ragadtam veled addig,ameddig meg nem unsz vagy ölsz,de..
-Echo sose tudnálak bántani téged!-kiáltott rám.
-Nézd! Annyi esélyt adtam már a hozzám közel állókhoz,hogy már nem...én már nem bírom ezt. TE..-emeltem fel a hangom,ahogy egyre jobban bele lovaltam magam a témába.-...ELÁRULTÁL ENGEM! PISZTOLLYAL FENYEGETTÉL WARD!
-A tetteimért ÉPP VEZEKLEK!-vitte fel a hangtónusát hirtelen,majd az italos üvegért nyúlt,s a falhoz vágta erőből. Darabokra csattant az üveg s szilánkok terítették be a padlót.
-SZERETLEK A ROHADT ÉLETBE!!-állt meg tőlem két centire. Ahogy a képembe üvöltött...legszívesebben orrba vágtam volna. Suttogva forgattam meg benne a kést szavaimmal.
-Te erre képtelen vagy. Egy gyilkos vagy..egy szociopata,akinek semmi sem szent.
-Én csak egy túlélő vagyok.-nyugodott le hirtelen. Hangja rekedt volt.
-A túlélésed érdekében pedig elárulsz bárkit. Még akkor is ha a bajtársaidról van szó.Fitz,Simmons,Apám,Sky..soroljam még. Pár hónapja még Skyt szeretted. Te nem tudod,hogy kell szeretni. Csak kapaszkodsz emberekbe,hátha ők megmentenek téged a sötétségtől. De az a helyzet,hogy te menthetetlen vagy.
Mondandóm után csend állt be. Elgondolkodott szavaimon.

Kikerültem őt,s az egyik nagyobb darab üveg szilánkhoz léptem.
-Mindent vagy semmit?-suttogtam magam elé,s felvettem a földről.
-Mit csinálsz?-fordult felém össze vont szemöldökkel.
-Nos,én nem fogok egy lakatlan szigeten megöregedni.
-Ugyan Echo nem tudsz a közelembe jutni azzal.
-Tudom. És az az igazság,hogy nem is lennék képes téged bántani. Szóval két verzió maradt. Az egyik,hogy te ölsz meg.
-Az nem fog megtörténni.-vágta rá azonnal szemrebbenés nélkül.
-Akkor nem maradt más választás.
Az üveg darabot a nyakamhoz illesztettem.Kész voltam megtenni. Nem láttam más kiutat ebből az érzelmi pokolból.
-Hamarabb töröm el a kezedet,minthogy megtennéd.-lépett felém fenyegetően,de a hangjában érezhető volt a félelem s az aggodalom.Fel nevettem.
-Azt hittem sose tudnál ártani nekem.
-Csekély ár érted.
-Vigyél haza.-ejtettem ki lassan  a szavakat.
-Nem.
-Még ha most nem is sikerül végezni magammal,egyszer sikerülni fog. VIGYÉL HAZA!-ordítottam el magam újra. Ekkor a vihar zajait elnyomta egy helikopter hangja. Az ablak felé léptünk mindketten. Katonák szálltak le a sötétség leple alatt.-Ez apa!-kiáltottam fel boldogan. Ward megfeszült s a nadrágjából előhúzott egy fegyvert.
-Úgy sajnálom Echo-fogta közre két kezével az arcom,s mélyen a szemembe nézett-Bármi történik maradj velem.
-Te megőrültél.
-Ez nem a S.H.I.E.L.D. Echo.