Echo

9.Rész © Echo

-Ó te jó ég! Hogy jutottál ki?-kérdeztem tőle enyhe félelemmel.Felé fordultam. Ő csak állt az ajtóban és mosolygott.
-El se hinnéd mire vagyok képes egy gémkapoccsal. Egyébként köszönöm,hogy leejtetted,értettem a célzást.
-Mi? Miféle célzásról beszélsz?
-Először is adtál egy lehetőséget nekem a szabadságra. Ezt persze veled élem meg. Másodszor pedig,amiket mondtál eléggé úgy tünt,hogy szükséged van erre. Szükséged van rám.-lépett hozzám nagyon közel. A félelem,s talán az ő elborult furcsa tekintete pánikot idézett bennem.
-Te nem vagy magadnál!-löktem el magamtól,majd a házba futottam. Megkerestem a konyhát,szinte egyből egy fiókos szekrényhez léptem. Kihúzva az összes tárolót káromkodtam el magam. A fiókok üresek voltak.Pedig bármi jó lett volna,hogy megvédhessem magam.De nem adtam fel,tovább kutattam. Akármi megfelelt volna. Akár egy váza is vagy seprű,akármi.
-Ugye nem hiszed,hogy bármennyi esélyt is adok arra,hogy elszökhess?
Hangjára hirtelen összerezzentem,majd felé fordultam. Ő ismét a közelembe jött.
-Nincsenek porcelán tányérok,üveg poharak,kések. Bármilyen más szúró fegyver. Se telefon,se internet se tv. Csak mi ketten. Az óceán közepén.-hajolt bele az arcomba.
-Te beteg vagy Ward.-suttogtam felé.
-Gyerünk már Echo,érted teszem,értünk. Csak így lehetünk együtt.-tűrte a fülem mögé a hajamat,amire én felmorogtam.-El is felejtettem,ezt nem szereted.-igazította vissza a tincseimet.
-Ne érj hozzám!-rántottam el arcomat tőle dühösen.
-Echo..-szorította össze a fogát. Látszott rajta,hogy nem így tervezte,és nem gondolta volna,hogy ellenállok,a türelme pedig fogyott.-..meg kell értened,hogy ez a járható utunk. Itt a szigeten nincs HYDRA,nincs S.H.I.E.L.D.,nincs múlt vagy jövő. Csak mi ketten. Ilyen egyszerű.
Ziháltam. Hirtelen estem pánikba.A tekintete elborult volt,megijjesztett. Távolodtam Wardtól,ő pedig követett. A beteg játékot addig játszottuk,míg a helyzetem megengedte,hogy ismét a folyosóra jussak. Onnantól egyenes út volt az a hálószoba,ahol ébredtem. Hallottam,ahogy lassan közelít felém. Nyájasan használva a nevemet. Lihegve csaptam be a fehér ajtót,be akartam kulcsra zárni,de a zárban nem volt a megváltó eszköz. Léptei egyre közelebbről hallatszódtak,nekem pedig félelmemben borsozott a hátam. A legközelebbi komódot toltam az ajtó elé nagy nehezen. Pont mikor felállítottam a random barikádot,akkor nyitott be ő is. Vagyis csak szeretett volna. Hangosan felmorrant,s az ajtónak vetette magát. Felkiálltottam,s hátrébb húzódtam. A szívem őrült tempóban dolgozott,s félő volt,hogy ki is ugrik a helyéről. Csend uralkodott,s csak az én zihálásom törte meg a zajtalanságot,amely visszhangot vert le a falakról.
-Jól van Echo. Semmi baj.-szólt át a csukott ajtón,hangja nyugodtabb lett.-Van időnk,hogy megbékélj ezzel. A semmi közepén vagyunk,itt senki nem talál ránk. Időnk az van,mint a tenger.-felkacagott-Ez esetben óceán.A lényeg,hogy én itt leszek,ha felkészültél. Csak annyit kell tenned,hogy kijössz. Csinálok vacsorát.A hátad mögötti széken vannak a ruháid. Ó és ne kelljen sokáig várnom,az én türelmem is véges.
Ahogy befejezte mondani valóját felmásztam a barikádra s a fülemet az ajtóhoz nyomtam. Tompán hallottam lépései zaját s ahogy talpa alatt a padló nyikorog. Hirtelen mintha egy bizar horror filmben lettem volna. Próbáltam nem kiakadni,s urrá lenni a tébolyon. Azt tudtam,hogy nincs olyan,hogy egy tárgyat nem lehet fegyverként kezelni. Csak ki kell találnom valamit. Kell egy terv,határoztam el magam.