Zavaros Szerelem

Tizenkilencedik fejezet (Part 2)

Éppen Aaronnal szemben álltam a parkban ahová a találkozót beszéltük meg.

- Jól van. Mi volt ennyire sürgős? - kérdezte Aaron.
- El sem tudod képzelni mennyire meglep, hogy itt látlak, ebben a városban. - mondtam.
- Ezért hívtál ide? A szüleim itt kaptak állást. Megesik az ilyen. Nem értem ezzel mi a probléma?!
- Hát csak annyi, hogy nem kellene itt lenned, így csak összekuszálod az életemet. - emeltem meg a hangomat.
- Elnézést, de miért is? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Azért, ami régebben történt. Nem derülhet ki! És most, hogy Anabellel vagy együtt, simán kiderülhet. Én pedig nem veszíthetem el Anabelt sem és Christophert sem!
- Jó-jó, ezt megértem, de nem kell aggódnod, nem mondom el senkinek. Meg amúgy is te csak segítettél nekem akkor.
- Igen, de nem furcsa egy kicsit, hogy a volt barátnőd vagyok? Igaz régen volt már, de akkor is. És igen, akkor csak segítettem neked, ami miatt majdnem bajba is kerültem. - mondtam még magasabbra emelve a hangomat.
- Hé, nem kellene kiabálnod, ha azt akarod, hogy ne tudja meg senki. Ahogy észrevettem elég pletykás ez a város és elég kegyetlenek egymással itt az emberek.
Kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam és próbáltam lehiggadni. Valóban nem kellett, hogy az egész város lásson minket együtt.
- Jól van, akkor a testi épséged érdekében én most haza is megyek. Nem találkoztunk, nem ismerjük egymást jól, csak összefutottunk a múltban és ennyi. Ha nem mondasz semmit, akkor minden rendben lesz. Most pedig szia.
Hallottam, hogy Aaron még gyorsan elköszönt, de én már el is indultam vissza az autómhoz.

Hazaérvén a házba belépve nem találtam senkit, pedig többször is kiabáltam. Mivel nem kaptam választ csak leültem a konyhában és töltöttem magamnak egy kis narancslevet, majd elővettem egy müzliszeletet, amit még így vacsora előtt akartam megenni. Reméltem, hogy elmerülhetek a gondolataimban és élvezhetem egy kicsit a csöndet, de pechemre hallottam, ahogy valaki jön le a lépcsőn.
- Szia Caprice. - hallottam egy mélyebb férfi hangot.
Ó, ne. Csak ma ne. Megfordultam és egy félmeztelen Markkal kerültem szembe. Azt hittem elhányom magamat.
- Felöltözni luxus? - kérdeztem annyi gúnnyal a hangomban, amennyire egy ember képes.
- Ó, ne haragudj. Talán nem tetszik a látvány? - kacsintott rám.
Fúj, már éreztem is hogy jön fel a müzliszelet és a narancslé. De mielőtt kidobhattam volna a taccsot, megláttam anyámat az ajtóban, egy szál köntösben. Egyből leesett a tantusz, hogy ezek ketten nem csak társasoztak fent. Kész, nem bírtam tovább. Minden, amit aznap ettem vagy ittam egyszerre kívánkozott ki és ez ellen már nem tudtam semmit sem tenni. Anya egyből odaugrott hozzám, hogy hátrafogja a hajamat, Mark pedig undorodva kiment a szobából.

- Caprice, jobban vagy? - kérdezte anyu mikor végre végeztem.
- Igen, jobban. Csak ne kelljen azt az embert látnom még egyszer.
- Jól van, most inkább haza küldöm Markot.
- Ez egy remek ötlet. - válaszoltam erőtlenül.

10 perc múlva anyu vissza is jött és felkísért engem a szobámba, majd befektetett az ágyba és betakart. Reszketve gömbölyödtem össze a takaró alatt, anyu pedig mellettem ült ameddig el nem aludtam.