Zavaros Szerelem

Tizenkilencedik fejezet (Part 1)

Szörnyen rosszul aludtam az este, egyik rémálom követte a másikat, míg végül felriadtam és levegő után kapkodva néztem körül a szobámban. Miután láttam, hogy minden rendben van, lassan visszaállt a vérnyomásom is a normális értékre. Ránéztem az órámra, láttam, hogy reggel 6 óra van. Tudtam, hogy még ma beszélnem kell Aaronnal. Azt nem tudtam, hogy hogyan viszem ezt véghez, de egyszerűen muszáj volt. Nem szabadott engednem, hogy elmondja Anabelnek, ami történt. Tudtam, hogy ennek titokban kell maradnia, különben elveszíthetem Anabelt és Christophert is.
Mivel aznap szerda volt, így elkezdtem készülődni a suliba, egy egyszerű feliratos pólót és rövidnadrágot vettem fel, a hajamat kifésültem és lófarokba kötöttem. Szörnyen néztem ki, ezért valami sminket is tettem magamra.
Felkaptam a hátitáskámat és elindultam le a konyhába. Anyu most sem volt már otthon, így csak egy tál gabonapelyhet ettem és indultam is a kocsimhoz. Elindultam az iskola felé, és csak reménykedtem, hogy minden simán fog menni aznap.

Mikor az úticélomhoz értem, kiszálltam a kocsiból és elindultam a bejárathoz, ahol összetalálkoztam Peterrel. Na már csak ez hiányzott, hogy egy veszekedéssel kezdjem a napomat.
- Szia Caprice. - köszönt.
- Szia Peter.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Jól-jól, egy kicsit ugyan fáradtan, de azért megvagyok. - válaszoltam egy ásítást elfojtva.
- Azt látom. - mosolyodott el - És Christopherrel hogy mennek a dolgok? Minden rendben?
Na tessék, kezdődik.
- Igen, minden rendben van, köszönjük. - mosolyogtam rá kicsit erőltetetten. Reméltem, hogy nem kezd el vitatkozni vagy esetleg Chrisről valami rosszat mondani.
- Ennek örülök, nos, most jobb ha megyek, de később mindenképpen fussunk össze, jó? - vigyorgott rám.
Nem hittem a füleimnek. Egy rossz szó sem Chrisről sem rólam? És még örül is a boldogságunknak? Talán tényleg túl tette magát a történteken. Így viszont nem is indul olyan rosszul a napom. Bár tudtam még nagy feladat áll előttem. Persze erre a gondolatra elszomorodtam.

Egész nap próbáltam elkerülni Christ és Anabelt is, tudom nem volt szép tőlem, de még zavarosak voltak a fejemben a gondolatok. Viszont ebédnél szó szerint belefutottam Anabelbe, aki természetesen elég furcsán nézett rám.
- Te kerülsz engem? - tért rá egyből a tárgyra. Zavarodottan néztem rá és csak ráztam a fejemet.
- Hát pedig nagyon úgy tűnik. Az órák alatt se figyeltél rám, és utánuk pedig kirohantál a teremből, majd eltűntél. - nézett rám méregetve.
- Sajnálom, nem érzem jól magamat ma. Nem vagyok itt lélekben. - mondtam.
- Biztos, hogy emiatt? Nincs valami gondod velem? - kérdezte.
- Persze, hogy nincs. 
- Akkor jó, szeretnéd, hogy segítsek valamiben? - kérdezte most már aggódóan.
- Nem, köszönöm. - mosolyogtam rá - Most megyek és rendbe szedem magamat, de később majd beszélünk. Szia. - azzal el is rohantam.

Az iskola után elindultam a parkolóba, ahol pedig megláttam Christ, aki éppen Peterrel beszélgetett. Kikerekedtek a szemeim. Miről beszélhetnek ők ketten? Remélem nem rólam vagy bármi olyanról, ami miatt összeveszhetnének. Christopher meglátott és elkezdett eszeveszettül integetni nekem, mire Peter is felém nézett és rám mosolygott. Ez egyre furcsább lesz. Gyorsan odamentem hozzájuk és köszöntem nekik. 
- Sziasztok! Christopher, ma nem tudunk együtt haza menni, mert van egy kis elintéznivalóm. Nem baj, ugye? - kérdeztem gyorsan.
- Szia. Oh, rendben, de ugye a holnap délutánt együtt töltjük? - kérdezte kissé csalódottan.
- Rendben, sziasztok! - és már indultam is tovább az autóm felé. 
Beültem az ülésre és tárcsáztam Aaron régi telefonszámát, remélem, hogy még mindig ugyanaz a száma. Hallottam, ahogy kicsöng... a negyedik csörgésre fel is vette.
- Halló? - szólt bele a telefonba.
- Szia Aaron, Caprice vagyok.
- Oh, szia. Még megvan a számom? - kérdezte meglepődve.
- Igen, de most nem is ez a lényeg. Találkoznunk kellene, most. - hadartam.
- Őő, jó. Hol találkozzunk? - kérdezte értetlenkedve.
- A kisebb parkban megfelel?
- Rendben. Akkor ott találkozzunk fél óra múlva. - Ezután le is tette a telefont.

Fél óra múlva már a parkban álltam egy pad mellett és vártam Aaront. Tíz perc is eltelt mire megérkezett. 
- Szia! - köszönt nekem meglepetten.
- Szia! Beszélnünk kell! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.