Észak - és Dél Korea újból harcba száll egymással. Hogy miért? Délnek van valamije, ami Északnak nincs. Egy különleges robbanószer, amiből egy csepp is veszélyes, főleg ha rossz kezekbe kerül. A 008-as. A háború idején vetették be még az ötvenes éve...
Négy nappal később sor került a temetésre. Nem aludtam ez idő alatt semmit, de Youngjae sem. Bár rajta sokkal jobban meglátszott: Beesett arc, karikás szemek, sápadt bőrszín. Valamin nagyon elmélázhatott, mivel sokkal tovább tartott a nyakkendő bekötése, mint szokott. Nagyon sajnáltam őt, hisz a legjobb barátját vesztette el. Szerettem volna valamit tenni az ügy érdekében, hogy ne legyen ennyire szomorú, de persze ez lehetetlen, ugyanis most kíséri utolsó útjára. Ezek után nem tudom, hogy hogyan fogom valamennyire felvidítani vagy valamelyest jobb kedvre deríteni. Autóval mentünk, bár egész úton néma csendben utaztunk. Nem is bántam, talán a csend most picit jobb is. Amikor odaértünk, a többiek már ott voltak. Mindenkit végigölelgettem, hisz ők is egy számukra nagyon fontos embert veszítettek el. Még nem kezdődött el a temetés. Addig Youngjae bement Daehyunhoz, hogy végleg elbúcsúzzon. A többiek (velük együtt én is) úgy voltak vele, hogy jobb, hogy az emlékeink között csak a mindig életvidám Dae maradjon meg, ne rontsuk el azzal, hogy megtekintsük érzelemtelen arcát. Nem sokkal később Youngjae kijött a helyiségből, ahol a halott volt. Majd elkísértük utolsó útjára. A szertartás rövid volt.
...Porból lettél, porrá leszel...
Nem győztem törölgetni a könnyeimet, de ahogy végignéztem a fiúkon, ők se úszták meg szárazon. Junhong Jongup vállán zokogott, Himchan lopva törölgette a könnyeit, Yongguk pedig könnyes szemekkel figyelte Daehyun fekete-fehér képét.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Talán próbálta beleégetni az emlékeibe azt a mosolyt, amit soha többé nem fog látni. Felnéztem a mellettem álló Youngjae-re. Bambán nézett maga elé, talán fel sem fogta, hogy mi is történt. Pedig négy nappal ezelőtt volt az a bizonyos eset...
Meglepődtem, hogy mennyien szerették őt. A szülei, a bátyja, a többi rokona és a barátai mind eljöttek, hogy elbúcsúztassák.
Béke poraidra, Jung Daehyun!
Végül eltemettük barátunkat. Életem első temetése volt, de bár ne vettem volna soha részt ilyenen!
A srácokkal még egy darabig ottmaradtunk, némán, saját gondolatainkba merülve. A többiek már elmentek. Nem sokkal később pedig elindultunk a mi apartmanunkhoz. Ilyenkor az a szokás, hogy az elhunyttal kapcsolatos vidám pillanatokat idézzük fel. Én nem tudtam nagyon sok mindent mondani, hisz nem volt olyan sokáig az életem része. De a srácok bővelkedtek a humoros történetekben. Vittünk ki sojut és égettünk tömjént az ő tiszteletére. Junhong kezdte a mesélést:
- Emlékeztek, amikor csatlakozni szeretett volna a csapatunkhoz? Azt hittem, hogy még nálam is fiatalabb! Mindennek már több, mint öt éve! - Jaja - nevetett Himchan - és amikor főztem, mindig ő ette meg a maradékot. Bezzeg rajta sohasem látszott, hogy mennyit eszik, de rajtam! - csapott gyengén a saját hasára, ami miatt mosolyogni kényszerültem. - Meg amikor mindig lehúzta a pólóm, mert ő "látni szerette volna a vállam". - magyarázta Jongup. - De ez a kedvencem! - Himchan tisztára lázba jött a sztorizgatástól. - Egyszer egy koncertre akartam menni és Daehyun megígérte, hogy eljön velem. Gondoltam későn ért vissza egy ivás után, szóval mondtam neki. Visszaárt, amikor én reggel felkeltem. Azt mondtam, "héj, megyünk a koncertre. Kelj fel délben, ebéd után indulunk!" Azt válaszolta, "nem tudom". Megmondtam neki "felejtsd el, elviszek magammal mást." Azt felelte "Mitől vagy ilyen rossz hangulatban? Idegesítő vagy!" - megjátszotta, mintha részeg lenne. - Tudjátok mit mondott utána? Megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e, mi volt a múlt éjjel. Azt válaszolta, "Az nem én voltam. Nem én". Mindenki halkan kezdett kuncogni, de erre Jongup megszólalt: - Himchan.. Az nem Daehyun volt, hanem én. Több se kellett, Junhong és én hangos nevetésben törtünk ki, Yongguk az arcát eltakarva röhögött, Himchan viszont hülyén érezte magát. Jongup elvörösödött, hogy bevallotta iszákosságát. Majd Youngjae-re pillantottam, aki fájdalmasan elmosolyodott. Ő még nem teljesen ocsúdott fel ebből az egészből. Amikor mindenki lenyugodott, Jae megköszörülte a torkát, majd komoly hangon megszólalt: - Amikor... meghalt.., megkért valamire, hogy adjam át nektek. Azt mondta, hogy nagyon szeret minket és nem bánta meg, hogy megismerte a mi kis társaságunkat. Kérte, hogy ne felejtsük el. - itt elvékonyodott picit a hangja, de erőt véve magán folytatta. - Azt is mondta, hogy adjam át ezt.. - azzal a zsebében kezdett kutakodni, majd előhúzott egy gyűrűt és felém tartotta. Furán néztem rá, mire Yongguk közbeszólt: - Már nem azért Jae.., de nem korai ez még? Hisz még nem olyan régóta vagytok együtt.. - Nem akarom eljegyezni, te hülye! - rivallt rá. - Ezt mondta Daehyun, hogy adjam át Hwasanak. És mondjam meg, hogy nagyon szerette őt.
A kezem után nyúlt, majd maga felé húzta. A tenyerembe helyezte a híres ékszert, amellyel megpecsételték a barátságukat. Az ezüst-kék gyűrűt. - Talán itt jó helye lesz. - szomorú félmosolyra húzta a száját, majd összezárta a kezem. Könnyek gyűltek a szemembe. - Köszönöm. - mondtam halkan, majd elvettem a kezem és kinyitottam magam előtt szemügyre véve az ékszert, amely egykor Daehyuné volt. Neki sokkal vastagabbak voltak az ujjai, így nem tudtam az ujjamon hordani. Feltettem a nyakláncomra, mintegy medált; arra a láncra, amelyet a nagymamámtól kaptam.
Legalább egy helyen lehetnek a kedves emlékeket raktározó ereklyéim.
#####
Sziasztok, végre meghoztam az új részt! Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem vele, de már nem is magyarázkodom. A Jongup-rész megtörtént eset, az 5.évfordulós v-live-ban hangzott el. Ha tetszett, tudod, mi a dolgod!😉😘
