Királynők [Harry Potter Fanfic] (szünet)

#18 Szobor - [Poppy]

--Poppy--

Ahogy teltek a hetek, a leányzó egyre jobban beilleszkedett a számára kijelölt helyen. A barátai egyre csak közelebb kerültek hozzá és az egész házát egy nagy családnak látta. Az idősebbek tippeket adtak nekik, mikor tanultak. Vagy éppen azt ajánlották, kitől kérjenek segítséget bizonyos tantárgyaknál. Egyre többet tanult tőlük, és az itt töltött idők olyan kellemessé váltak, amit lehet még sosem érzett a saját otthonában sem. Természetesen hiányzott neki a bátyja és édesapja. De mikor arra gondolt, hogy édesanyja és nővére is ott lesz, mikor legközelebb hazamegy, valahogy mégsem szúrt belé a honvágy. Nem utálta egyikük sem, soha nem érzett még ilyesmit senki iránt. Főleg nem a családtagjai iránt. De boldogabb volt itt. Valahogy jobban megtalálta a helyét, mint a tökéletes családjában, ahol minden varázsló kiváló képességekkel rendelkezett. Ezen a helyen nem voltak ilyen elvárások felé, és ez kicsit engedett a szorításon a mellkasában. Néha-néha visszatért az mikor a bátyja leveleit olvasta. Szerencsére az anyja nem szegte meg ezt az ígéretét, melyben fogadalmat tett afelől hogy Jules minden levelét eljuttatja hozzá. Néha az apja is írt bele vagy éppen édesanyja. Ám az utóbbi mindig csak az eredményeivel zaklatta. 

Apja már annál inkább a lelki állapotára volt kíváncsi. Minden üzenetből leszűrte, hogy a családja egy csöppet sem változott az idő alatt. Viszont azt is be kellett látnia, hogy ő maga sem cserélődött ki. Továbbra is azt tükrözte a tanulmányi eredményei, hogy lenne még hova fejlődnie... Sőt! De mindig megnyugtatta a tudat, hogy a barátai nagy része is küzdött a könyvekkel, esténként. Ilyenkor viszont mindig ott voltak egymásnak. Volt olyan is, mikor együtt ültek a szobájuk közepén lányok és mindenki próbálta segíteni a másikat. Egy összetartó csapat, oszlopos tagja lett. Viszont ezek ellenére sem felejtette el a lányokat, akik miatt elmúlt az első napi félelme a vonaton. De hiába kereste őket. Mindig csak hűlt helyükre talált rá. A mostani kis étkezésnél is azt hitte, hogy hasonló lesz, hogy odasiet az egyikük asztalához, de addigra a másik már el is tűnik.

Ez után olyan dolgok következtek, amiket életében nem gondolt, hogy meg fognak történni. Legnagyobb félelmei vetettek élő alakot. Minden felbolydult benne, amit a család belé nevelt, amint kimondták, micsoda jutott be az az iskola belső területeire. Poppyban fenekestül fordult fel minden érzelem, és már ő sem igazán tudtam mi a helyes cselekedet. Behunyta a szemét és egy pillanatig annyira elfogta a maró pánik, hogy fogalma sem volt mit tehetne. Csak fülére tapasztotta kis kacsóit, és próbálta kizárni a sikolyok erős és mélyre hatoló hangját. Túl sokáig maradt így. A háza és a tagjai addigra felszívódtak, mire újra ép ésszel tudott a dolgokra tekinteni. Egyből felpattant és próbálta kideríteni, merre is menjen, hogy minél előbb visszaérjen. Viszont erre már nem került sor, mert valaki erős marokkal ragadta meg a ruháját. Ahogy hátranézett, megpillantotta Olit. Egyből megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait, de az újabb sikolyok és sírások megint elborították az elméjét. Meg sem hallotta a két mellette beszélgető hangját, ami igen nagy kár, hiszen ha csak egy kicsit is belehallgatott volna, minden kalamajkát elkerülhettek volna. De Po örült, hogy sikerült megint csak kitörnie a burokból, mely a reményvesztettségéből épült fel köré. Szerencsére az utolsó kijelentést sikerült elkapnia fél füllel. Egyből bólintott, bár ha Oli nem fogja meg kis kacsóját, hogy fussanak, talán még most is ott állna az ebédlőbe lefagyva. Egy ideig így mentek, azonban ahogy megtorpantak, Pop neki is ütközött az előtte sorakozóknak. 

Addig még nem is lett volna semmi problémája az esettel, amíg meg nem hallotta azt az üvöltést. Szíve hevesebben kezdett dobogni, és Olive szabad kezéért kapott, hogy megszoríthassa. Kicsit reménykedett, hogy nemsokára felébred ebből az egészből... Még a három magabiztos jövevény sem segített a lelki állapotán, ami olyan roncsokban hevert, mint egy vastelepen az összetört autók tömege. És ezen az sem segített, mikor megpillantotta a szörnyeteget, ami eddig kergette őket. Levegő beszorult a mellkasában, és csak arra a képre tudott gondolni, amit családja mutogatott neki kisgyermek kora óta. „ Poppy. Ha hallgatsz, édesanyádra, elkerülöd ezeket jó messziről! A családunk átka rajtuk szárad." Hallja anyja szavait így már fordult is, és a többiek után vette az irányt. Végre igazán érzékelte a környezetét, és most már átvette az irányítást a teste fölött. El kell innen kerülnie...

-Szerintem ezt ne most beszéljük meg! – szólt bele végre a beszélgetésbe mire látta, hogy a három másik fiú meglepetten pillantottak rá, míg Oli arcán egy kis megkönnyebbülést vélt felfedezni. Egyből hallgatott a segítségük szavaira, és fordult, amerre kellett. Ahogy mindenki hátra nézett, ő maga is így tett. A beszorult fiú láttán össze szorult a szíve, és Oli utasítása nélkül is már elindult oda. Amint meglett a kis plusz idejük kihúzták alkalmi bajtársukat.

Nem sok idejük maradt az örömre, mert a lény már morgott is, hogy újra utánuk induljon. A csúszós padlón nehezen tudták tartani a megfelelő tempót, ám nem igen volt idejük arra, hogy valami más útvonalat keressenek. Főleg hogy a vörös nyakkendősök úgy mentek, mintha tudnák, hol úszhatják meg ezt a kalamajkát. Ő nem igazán gondolta, hogy van ilyen hely. De bízott benne.

- És most merre? – kérdezte hirtelen, ahogy még egy lépcsősoron felszaladtak. A választ már nem hallotta, mert a lépcső, amin állt, hirtelen úgy döntött helyet szeretne változtatni. Ami addig nem is lett volna gond, amíg nem lett volna senki rajta. Sőt! Kis időt nyerhettek volna. Poppyt egyből megtöltötte az adrenalin, és ide oda kapkodta a fejét, hogy rájöjjön, hogy tudna még időben a túloldalra átérni.

Látta a többiek arcán a félelmet és az aggodalom szikráit. Az egyre bővülő távolságot nézte, majd egy nagyot nyelve nekifutott és elugrott. Csakhogy a lépcsők épp olyan csúszósnak bizonyultak, mint máshol a padló. Így nem talpra érkezett, és a lendülete nagy része is elvesztette. Hasra esett, ám érezte, hogy a lábának nincs hova esnie, mert vége a padlónak ott. Egyből kapaszkodni próbált, és szerencsére a két lány is oda sietett. Végül a szemüveges és a hosszú hajú srác is segítségére rohantak. Amint visszakerült a talpára, kezdett elmúlni a pánik rohama, amit az előző dolog miatt tört rá. Látta, amint Olira vet az előzőleg megmentett fiú egy kis mosolyt, mintha azt üzenné, hogy „na, látod?". Ő azonban ügyet sem vetett erre, hanem csak megköszönte a segítséget.

- Most már nemsokára ott kellene lennünk, nem? - kérdezte az alacsonyabb fiú mire a másik kettő egyből bólintott egyet. – Hol? –kérdezte Po, és látta, hogy a másik két lány arcán is hasonló kíváncsiság tükröződött. Ám azok nem válaszoltak, hanem csak mutatták, hogy menjenek be jobbra. Vették is a kanyart, és egy kisebb terembe érkeztek. Bárhogy nézte Poppy... nem vezetett sehová

- Zsákutca?! – kérdezte értetlenül. Ez volt a nagy terv? A három griffendéles egymásra mosolygott, ahogy aztán az egyik szoborra böktek, és odasiettek. Kicsit szöszmötöltek ott. Már hallani lehetett a nehéz lépteket, melyek feléjük siettek. Végül hangos csattanással és egy csuszással a szobor elmozdult a helyéről, és sötét alagutat nyitott meg az álmélkodó diákok előtt. Egyből odasiettek, és Poppy még egy kis lökést is érzett Leotól, aki azt akarta valószínűleg, hogy minél előbb bemenjenek. Épp időben csusszantak be, még mielőtt becsukódott volna a bejárat. Az utolsó pillanatban még kinézett meglátta a szörnyeteget, aki már csak egy üres szobára lelt...