Lótusz hadművelet

2. fejezet

/Emily/


Kíváncsi voltam, vajon milyen az új iskola, ahová ezentúl járni fogok.

Tegnap sikerült minden bútordarabot behordanunk, és rendet tennünk az új házban, de még ma vár rám az apróbb dolgok kipakolása a szobámban, hiszen még nem sikerült kiaggatnom a posztereimet sem a falakra. 

Mivel messze lakunk az új iskolámtól, vonattal kell bejárnom. A korán kelés nem épp az erősségem, talán apa miatt is, ha azt vesszük, hogy az ő génjeit örököltem. Az előző munkahelyéről is azért rúgták ki, mert rendszeresen elaludt a sok túlórázás miatt. Mivel elvesztette a munkáját, új megélhetés után kellett néznie, de szerencsére Roy és Chloe Miller, a gyermekkori barátaim édesapja felkereste, és jól fizető állást ajánlott neki, amihez azonban el kellett költöznünk. 

Persze, egy cseppet sem bántam a dolgot, mert az új ház és az új környezet gondolata teljesen magával ragadott; végre megkezdődhet számomra is a nagybetűs élet a fővárosban. Meg amúgy is, végre találkozhatok a régi barátaimmal, Chloe-val és Roy-jal.

Az iskolában a tanítás 8 órakor kezdődik, de én sikeresen fél órával csengetés előtt már a szekrényembe pakoltam, majd az osztálytermem után kutatva megindultam a hosszú folyosón. Rengeteg diák jár az iskolába, maga az épület is hatalmas, ráadásul többszintes saját úszómedencével és kinti tenisz- és focipályával. Mondanom sem kell, hogy nem volt éppen egyszerű megtalálni a termet, de azért megoldottam a feladatot, és elfoglaltam egy, az ablak melletti padsorban lévő, tetszőleges asztalt.

– Bocsi, de ez az én helyem – hallottam meg egy álmosan dörmögő fiú hangját a hátam mögül, nem sokkal azután, hogy leültem.

Feltekintettem a magas, aranyszőke hajú srácra, méregzöld szemei csillogtak a fáradtságtól. El sem hittem, amit láttam, ugyanis a jóképű, öltönyös fiúban régi jó barátomat ismertem fel, Roy Millert. 

– Te vagy az, Roy? – kérdeztem reménykedve.

– Emi? Csak nem? Fel sem ismertelek – mondta hirtelen felvillanyozva. – Hallottam, hogy iskolát váltasz, még a papírjaidat is a kezembe adták. 

– Úgy örülök, hogy végre láthatlak – ugrottam a nyakába boldogan, ő pedig kétségbeesetten próbált megtartani karjaiban, ugyanis nem volt felkészülve arra, hogy ilyen egyszerűen lerohanom. – Ezer éve nem találkoztunk, úgy hiányoztatok! Merre van a húgod? – kérdeztem, miután eltávolodtunk egymástól.

– Sajnos másik iskolába jár még, de már beadta a papírjait ide, hogy átiratkozzon, szóval ne aggódj, találkozhatsz vele – mosolyodott el halványan.

Összeszedtem a táskámat a földről, hogy átköltözhessek egy másik asztalhoz, de Roy nem engedte, hogy elmenjek, hanem lovagiasan átadta a helyét. Egy cseppet sem változott az elmúlt évek alatt, megmaradt annak az udvarias és szeretetreméltó kisvárosi srácnak, aki mindig is volt, és annak ellenére, hogy a családja igencsak jómódúvá vált a vállalatuk miatt, nem szállt el magától, hogy több pénze van, mint egy átlagembernek. 

– Egyébként remekül nézel ki – jött tőle egy kedves bók.

Mielőtt bármit is felelhettem volna erre, Roy nyakába egy velünk egykorú fiú csimpaszkodott, aki feltehetően a haverja volt a szőkeségnek. A srácnak kócos, szénfekete haja volt, ami tökéletesen keretezte hófehér arcát, egyedül talán csak sötét szemei voltak takarásban a kósza fürtjei miatt. Egy szürke, szűk pólót viselt, ami illatozott a férfiparfümjétől, mely szinte már hányingert keltően erős volt. Szája szépen ívelt mosolyra görbült, miközben Royt ölelgette, mintha csak az élete függene a gazdag fiú érintésétől. Roy hősiesen tűrte, ahogyan barátja majomként lógott rajta, arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott meg.

– Ren! – szólt végül Roy kissé morcosan a fiúra. – Nem unod még, hogy folyton rajtam lógsz?

– De most szeretethiányos vagyok. Fogalmad sincs, milyen lehangolt vagyok a legutóbbi eligazítás óta, mivel az edzőnk rendesen megszidott minket. Romlott a teljesítményem is az elmúlt egy hétben, és fájnak a lábaim az izomláz miatt.

– Akkor hagyd abba a sportot!

– Nem tehetem – sápítozott. – Ez a kulcs a sikeres jövőmhöz. 

Elképedve bámultam és követtem figyelemmel a két fiú párbeszédét, hiszen én is sokkolva éreztem magamat Roy új hódolója miatt. A fiú megpróbálta levakarni magáról kicsi kullancsát, de úgy tűnt, ez teljességgel lehetetlen egy ilyen akaratos diákkal szemben.

– Emi, ő itt Ren, az osztálytársunk – mutatta be a fekete hajú srácot, miközben össze-visszahadonászott a kezével, hogy távol tarthassa magától rajongóját. – Ren, ő itt az új diák és egyben az én régi barátom is, Emily Davis. Mostantól ennek az iskolának a tanulója. 

Ren egy pillanatra leállt a hadakozással, és megvetően rám pillantott, mintha csak éppen ki akart volna végezni a nyilvánosság előtt.

– Nagyon örülök – köszöntem neki kedvesen. 

– Roy és te ismeritek egymást? – kérdezte tekintetét kapkodva kettőnk között. – Most kezdek kissé féltékeny lenni.

– Nincs okod rá, és nagyon kérlek, ne állíts be a kapcsolatunkat másnak, mint ami valójában! – szólt a srácra Roy ingerülten. 

– Rendben van, rendben van. – emelte fel kezeit védekezően Ren. – Befejeztem. Inkább menjünk el a büfébe kaját venni csengetés előtt. 

– De én menzás vagyok. 

– Tudom, nem is neked akartam venni – mosolygott Ren, és karon ragadta szőke barátját, majd rángatni kezdte a kijárat felé. 

Elfojtottam magamban egy sóhajt, amit rögtön fel is váltott egy őszinte mosoly az előbbi jelenet miatt. A két srác után nézve szinte éreztem, hogy jó helyre jöttem, és nem kell aggódnom a beilleszkedés miatt, sokkal nagyobb gondot fog jelenteni a délutáni pakolás, a plusz órák és az apám folyamatos késése a munkahelyéről, hiszen ha innen is kirúgják, akkor már nem tudom, hová sodor az élet.