Lótusz hadművelet

7. fejezet

/Chloe/


Nem tudom, mi volt ma azzal a Daniel gyerekkel, de úgy bámult rám egész nap, mintha nyolc lábam és három szemem lenne. Ha csúnyán néztem rá, ő csak bárgyún elmosolyodott, és a legrosszabb, hogy ezzel valamilyen rejtélyes oknál fogva még zavarba is hozott.

Jó, el kell ismernem, nem rossz a csávó, de messziről látszik rajta, hogy mik a szándékai. Hétvégén meg ki is derültek a szándékai, szóval ezt élből elcseszte a hapsikám.

Nem is értem, miért feküdtem le vele. Általában nem vagyok könnyen kapható, úgyhogy sikerült magamat is meglepnem. Életem első, és bizonyára az utolsó egyéjszakás kalandja lesz Daniel. 

Volt annyi alkohol már bennem, hogy ne hallgassak az agyamra, miszerint „ne igyál többet, te idióta, mert semmire sem fogsz emlékezni", meg „hiába mosolyog rád olyan cukin, nehogy bedőlj neki".

Nem dőltem be neki, sokkal inkább alá dőltem, de ez már nézőpont kérdése.

Valamiért viszont Roy is megbolondult – védelmező anyatigris szerepet öltött, szinte fújt Danielre, mikor megpróbált megközelíteni, és valami piti kis üggyel mindig elrángatta tőlem; szerencsére.

Nincs jó hatással az a pasi a vérnyomásomra – két okból sem. Egyrészt rettentően idegesítő, beképzelt és tenyérbemászó, másrészt pedig rohadt jóképű.

Oké, Chloe, le kell higgadnod, ez csak egy beképzelt pöcs, gondolj arra, hogy a belső a lényeg – dorgáltam magamat, miközben a szekrényem zárjával babráltam. Valahogy nem sikerült kinyitni; megakadt benne a kulcs, és semmi kedvem nem volt beletörni azt a zárba.

Éppen beletörődtem volna, hogy ma bizony haza kell vinnem a cuccaimat, mikor a hátam mögül egy mély, kellemetlen orgánumot hallottam meg.

– Segítsek, Piroska?

Meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, Daniellel volt dolgom. Tiltakozni sem volt időm, mert a sötét hajú a hatalmas lapátkezét az én vékony zongoraujjaimra fektette, és "együtt" elfordítottuk a kulcsot a zárban.

Ha beletörik a kulcs, egyszerűen tökön rúgom – morfondíroztam magamban, és feszülten várakoztam. Azonban az ajtó kinyílt, így senki sem sérült meg.

– Kösz – vakkantottam oda, és gyorsan magam elé kaptam a táskámat, hogy kiszedjem belőle azt, ami nem kell.

A Clarától kapott órarendem szerint holnap nem lesz sem fizika, sem kémia, csak matek.

Francba, akkor inkább fizika – rimánkodtam, és hangos gondolataimmal próbáltam elterelni a figyelmemet a férfias illatról, ami Danielből áradt.

– Kimásznál az aurámból? – kaptam hirtelen fel a fejemet, mikor már a nyakamon éreztem a leheletét. Nem mintha rosszul esett volna, csak mégis a folyosó közepén mászott a hátamra, mint valami majom az anyjára.

– Miért, zavar?

– Hogy lenyáladzod a nyakam? Igen, őszintén szólva egy kicsit zavar – közöltem egészen bunkó stílusban, majd a mellkasára fektettem a tenyeremet, és igyekeztem eltolni magamtól.

– Te vagy az első lány, aki ezt mondja – vigyorodott el fel flancosan, mintha csak dicsekedett volna. Bizonyára azt is tette.

– Valahol mindent el kell kezdeni.

Miután végeztem a dolgaim kiválogatásával, bezártam a szekrényemet, és próbáltam otthagyni a francba a ragadós srácot.

– Szerintem sokkal jobb belecsapni a dolgok közepébe.

Ezt mondania sem kellett volna, látszott rajta, hogy ő egy "in medias res" típus. Ezen megjegyzése kívül sajnos utánam jött, de hiába próbálta megfogni a kezem, nem engedtem.

– Nem akarsz lekopni? – érdeklődtem felé sem fordulva, ő pedig hasonlóképpen meg sem torpant.

– Szóval te az a fajta vagy, amelyik kéreti magát?

– Én az a fajta vagyok, amelyik nem fog a karjaidba omlani még akkor sem, ha annyira nyomulsz.

– A hétvégén nem ezt a következtetést vontam le – súgta a fülembe a szemétláda, majd egy puszit nyomott a halántékomra. Akaratlanul is elpirultam, mikor arra a félresikerült bulira gondoltam; Daniel mogyorószín, szinte sárga szemei elvarázsoltak, tényleg nem volt velem nehéz dolga, de azóta ezerszer megbántam, hogy hagytam magam.

Gyönyörű tekintete van a srácnak, azt meg kell hagyni; a pupillája körül szinte sárga az írisze, kifelé haladva pedig egyre zöldesebb. A sötétbarna haja csak kiemeli a különleges szempárt – valójában megértem, miért rajonganak érte annyian...

– Menj a francba, idióta!

Rávágtam egy jó nagyot a hátára, a tenyerem csattant, és bizonyára vörös foltot is hagyott a bőrfelületen; vagy legalábbis remélem.

– Áú, te vörös ördög!

Újra meglendítettem a kezem, de Daniel gyorsabb volt, és elszaladt előlem. Talán azt remélte, követni fogom, de én természetesen nem így tettem, nem holmi tíz éves vagyok, hogy rohangáljak a folyosón, meg amúgy is.

Roy a kocsijában várt rám, ujjaival türelmetlenül dobolt a kormányon, mintha ettől gyorsabban ideértem volna.

– Végre, azt hittem, sosem jössz már ki! – mormogta bosszúsan, de valójában nem sokat törődtem vele, csak gyorsan beültem mellé az anyósülésre, és vártam, hogy indítsa a motort.

– Isten ments, csak te szeretsz iskolába járni...

– Milyen volt a napod?

Figyelmen kívül hagyta a megjegyzéseimet, mint mindig. Hihetetlen, hogy neki és nekem jó a viszonyunk; a többiek mindig azt mondják, hogy elviselhetetlen vagyok. Ehhez képest Roy megtűr maga mellett, még haza is fuvaroz, mert én még nem szántam magam rá a jogsira.

– Elment. De az a Daniel gyerek teljesen rám kattant valamiért; egész nap a seggemben volt, egy perc nyugtot nem hagyott nekem.

Roy mintha kényelmetlen helyzetbe került volna a megszólalásomtól; nem tudtam hová tenni a viselkedését.

– Á, hát... rászóljak? – ajánlotta készségesen, de akkor is volt valami furcsa a hangjában. – Együtt járunk edzésre, és bokszol is...

– Nem kell rászólnod, nagylány vagyok már.

Gyorsan ejtettük is a témát, és inkább rátértünk az ő nem létező szerelmi életére.

– Mi van Ren babával? – Direkt úgy mondtam a félig ázsiai srác nevét, mintha azt ejtettem volna ki piciny kis számon, hogy Ken baba. Roy megforgatta a szemeit, és erősebben markolta a kormányt; utálja, ha ezzel szívatom

– Semmi, kiszúrt magának valami csajt.

– Féltékeny vagy? – piszkálódtam tovább, mire futólag vetett rám egy „mindjárt-kiszállsz-a-kocsimból" pillantást. – Oké-oké, abbahagytam – emeltem magam elé a kezeimet védekezően. Roy elmosolyodott pehelybajsza alatt. – Ki az a lány?

– Emily.

– Emily?! AZ az Emily?

– Az – zárta rövidre a témát.

Valahogy Emilyt nem tudtam elképzelni egy olyan pasival, mint Ren.

– És? Neked nincs senki a láthatáron?

– Ami azt illeti... nincs. Rennek adtam a szívem, de ő eldobta, és még rá is taposott – dramatizált. Roynak azonban nem áll jól a színészkedés, igazából pocsék színészi tehetséggel áldotta meg a Sors, nem csoda, hogy korábban nem kellett kilépnie a színjátszó klubból, hanem kirúgták még azelőtt, hogy ő ki akart volna lépni... de ő inkább úgy emlegeti az esetet, hogy megunta, és "otthagyta a klubot"...

– Fúj, nehogy elcsússzon a kocsi kereke a homokon...