Lótusz hadművelet

11. fejezet

/Sebastian/

Bevallom, kissé furcsálltam, hogy Roy csak úgy áthívott magukhoz, hogy "megmutathasson valamit".

Belementem a játékba, jobb dolgom híján. Anya otthon volt Clarissával, könnyű szerrel elmehettem... vagyis, csak majdnem.

– Hova igyekszel ilyen szorgosan? – érdeklődött anya, amint levágtattam az emeletről.

– Szorgosan? Ugyan, anya – nyögtem fel, mire azonnal előttem termett a nappaliból.

– Kérdeztem valamit, fiatalember – állt elém kihúzva magát. Szegény nő a vállamig, ha ér, legalábbis magassarkú cipőjében sikerül meghaladnia ezt a remek magasságot.

– Royhoz – feleltem.

Anya beletúrt vörös, göndör fürtjeibe, majd megpróbált szigorúan nézni zöld szemeivel.

A szarkalábak már a szeme sarkába csücsülnek, vékony karjait keresztbe fonta a mellkasán. Egy egyszerű melegítőt viselt, akár csak én, fehér pólóval. Eközben a kis hercegnőm is csatlakozott a buliba.

Mint egy kilőtt ágyúgolyó, úgy rohant végig a krémszínű járólapon, apró kezét azon a ronda narancsszín falon húzva. Szőke haja laza lófarokba kötve lobogott mögötte, zöld szeme játékosan megcsillant. Arcát szeplők keretezték, na meg az imádott frufruja.

Fodros ruhája, meg a tiara a fején csak még jobban megalapozta a tőlem kapott becenevét.

Elmosolyodtam, amint a lábaimba csimpaszkodott, majd nyelvét kiöltve édesanyánkra jelezte, hogy épp ideje felvennem.

– Sssebassstian – sziszegte. Imádta ezzel húzni a fejemet. – Vegyél fel!

– Sajnálom hercegnőm, mennem kell az öltönyös bácsihoz, aki Monopolyzni szeretett volna veled – mosolyogtam rá, mire megharapott, majd visongva visszavonulót fújt.

– Kapok időkorlátot? – néztem anyukámra, felhúzva egyik ugyan olyan vörös szemöldökömet, és ráadásképpen fancsali képet vágtam, mire anya elnevette magát.

– Szeretnél, Paprika? – kérdezte nevetve.

Úgy érzem, ez a felesleges keménykedés már kezd túlzás lenni, ha ez a nevetséges becenév is előkerül, amit még Claratól kaptam...

– Nem, szia, anya – mondtam, majd elhaladva mellette nyomtam a feje búbjára egy puszit.

– Aztán ne légy túl tüzes, kincsem – kiáltotta utánam nevetve.

Hát igen, nem igazán volt egy... nos, anyukámnak más a humora, így kell szeretni... vagy megszökni tőle.

Ez a kis erőfitogtatás csupán arra volt elég, hogy húsz percet álljak egy helyben, akár fasz a lakodalomban.

Mióta apa meghalt, anyának én lettem az egyetlen "férfi" az életében, akár Clarissának. Inkább szülőként tekint rám, mintsem bátyjaként.

Nem is ismerhették egymást, apát hamarabb elvitte a rák, mint hogy megszülethetett volna a kis hercegnője... de ez már lassan 5 éve.

Már Royék ajtajában álltam – a kacsalábon forgó palota előtt, amire csak akkor lenne pénzünk, ha nyernénk két telitalálatost a lottón –, amikor az orrom előtt kinyílt az ajtó, épp akkor a kilincsért nyúltam. Barátomra számítottam, helyette viszont a Csöcsivel álltam szemben.

Beletúrt egy árnyalattal sötétebb vörösre festett hajába, majd már kacsintott, és neki támaszkodott az ajtókeretnek, elállva az utamat. Mi a fene?