Lótusz hadművelet

8. fejezet

/Clara/


Éppen haza felé tartottam Candytől, akinek szüksége volt egy kis csajos napra – hála Dannek.

El kell ismernem, jóképű srác, de senki nem foglalkoztatja igazán a családján, na meg a kanos barátain kívül. A szoknyapecérek királyaként is emlegetik, megelőzve Sebastiant... – kalandoztak el a gondolataim, de ennél a fiúnál inkább elvágtam a szálakat, és az előttem lévő homályra koncentráltam. Már beesteledett, így megszaporáztam lépteimet a járdán. Tudjátok, van az a különös érzés, amikor lemernéd fogadni egy húszasban, hogy valaki éppen téged kémlel valahol az árnyékok közül. Nos, én is ebben a szellemben siettem a biztonságot nyújtó családi házamhoz, hiába tudtam, anyáék nem voltak otthon. A szél is rákezdett, csípte az arcomat és igyekezett beférkőzni fekete bőrkabátom alá, hogy aztán átjárva egész testemet, megfagyasszon a csontjaimig. 

A lámpák halovány fényei úgy reszkettek, akár a kísértetek, a bokrokon zörögtek a barna és sárga levelek, vagy éppen felkapta őket a szél, majd hozzám vágta. 

– Hello, Csinoska, nincs kedved bujálkodni itt velem? – hallottam a hátam mögül egy reszelős, mély hangot, amitől megfagyott az ereimben a vér. 

Pár másodperc erejéig folytattam utam ugyan abban a tempóban, de amint eljutottak a fülemig a mögülem jövő sietős léptek, átkattant bennem valami. 

Minden ösztönöm azt suttogta, ordította: ROHANJ!! Éreztem, ahogyan a véremben szétáradt az adrenalin, a szívem pedig a torkomban dobogott. Tisztában voltam vele, hogy ha itt maradok, mi fog történni. Nem volt épp kecsegtető ajánlat egy részeg disznóval – hogy szépen, nőiesen fogalmazzak – szexbe bonyolódni, úgy hogy...

Ki vagyok én, hogy ne hallgassak a létfenntartó ösztöneimre?! Hátra sem néztem, csak rohanni kezdtem hazafelé, magamhoz szorítva a táskámat. Áldottam az eget, hogy nem magas sarkúban indultam el otthonról, amit igazából utáltam is.

A legközelebbi sarkon befaroltam, majd a vállam felett hátra pillantottam, így nem vettem észre, hogy idő közben már az út közepén futottam, míg kerékcsikorgást nem hallottam. 

A fekete Lexus épp időben fékezett – akár csak én, akinek földbe gyökerezett a lába –, én pedig a sokktól remegve a földre zuhantam. Körülbelül fél méterre állt meg tőlem az autó. Meg is halhattam volna – cikázott át a gondolat a fejemen. 

– Clara, Nyuszikám, te vagy az? – hallottam egy nagyon is ismerős, ijedt hangot. – Mi az istent folyik itt? – most mintha mellőlem szólalt volna meg, csak kissé ingerülten. 

Nem tudtam felnézni megmentőmre – mert nyomorult belső hang szerint már nem volt semmi baj –, csak halk nyöszörgésre futotta tőlem, mert gombóc nőtt a torkomban, de a hangot végül megismertem. Hiába tartottam egy seggfejnek, senki másnak nem örültem volna jobban ebben a pillanatban, mint Sebastiannak.

Erős karok emeltek fel a földről, miközben hallottam a fiú halk, lágy suttogását: minden rendben, itt vagyok veled, Nyuszi, nincs mitől félned. Nem tudom, a sokk vagy valamilyen hülye megmentő-megmentett kapcsolat miatt, de hittem neki, és biztos is voltam benne, hogy megvédene. 

– Hé, haver, megtaláltad a partneremet – szólalt meg üldözőm fulladozva. A seggarc tényleg követett.

Ettől még jobban kapaszkodtam Seb nyakába, amit fogalmam sem volt, mikor karoltam át. A szívem még mindig úgy dübörgött, akár a Forma 1-es versenyautók motorja.

Seb szóra sem méltatta az idegen férfit, betett az anyósülésre, majd a volánhoz ülve elhajtott Mr. Meg-akarlak-keményen-erőszakolni úr mellett, aki beintett nekünk.

Minél távolabb kerültem, annál inkább tudtam fellélegezni. A ketyegőm sem akart már kiszakadni a mellkasomból. Agyamból a rémület köde még nem oszlott fel rendesen, de annyit érzékeltem, hogy hazafelé hajtunk.

Sebastian leparkolt az otthonom előtt, majd kipattant a kormány mögül, és segített kiszállnom a kocsiból, immár a saját lábamon. 

– Seb – szólítottam meg. Nagy meglepetésemre megtaláltam a hangomat. – A szüleim nincsenek itthon és nem szeretnék egyedül maradni... – kezdtem zavartan, mire csak bólintott. Elvette még remegő kezeimből a kulcsokat, így sikeresen be is jutottunk a házba.

Amint minden ajtó kulcsra volt zárva, elárasztott a megkönnyebbülés, kezdtem újra önmagam lenni. 

– Nyuszi, mi történt? – kérdezte Mr. Már-nem-utálom-annyira. 

– Candytől tartottam haza, amikor az a pasi... nos, gondolom kitalálod – mondtam a kezembe temetve az arcomat. – Na, és te? 

– Mire gondolsz? Nekem nem kellene az erőszakig mennem, ha azt szeretném, hogy lefeküdj velem – villantott egy olyan mosolyt, amivel talán a bugyikat is lecsalogathatná a lányokról – könnyűszerrel. Legalábbis, a hangjából ezt következtettem ki. 

– Disznó – morogtam. – Mit kerestél arra? 

– Ez egy roppant unalmas történet. Az én angyalommal volt egy remek görbe esténk. 

Ezzel minden kérdésemre választ adott. Néha Gabriel és Sebastian is olyannak tűnik, akár Ren és Roy kevésbé egymásra cuppanós változata.

Péntek este révén volt két napom, hogy teljesen összeszedjem magamat... meg, ha már a sors úgy hozta, hogy megbeszéljem a dolgokat az engem aggódva figyelő fiúval. A teljes szívemből gyűlölni akartam... de sosem tudtam.

– Ha már így az ölünkbe cseppent egy kis idő... – kezdte egy nagy sóhaj kíséretével – szeretném kihasználni, hogy másfél év után ismét emberszámba veszel. 

Egy kicsit megesett rajta a szívem, a fenébe is, amikor ránéztem szomorkásra arcára.

– Te tényleg nem tudod? – kérdeztem kissé feszengve. Nem szívesen hoztam fel a témát, és senkinek sem beszéltem még róla. 

– Szeretném tudni – mondta, majd Mr. Tudom-ám-hogy-odavagy-értem elnyúlt a kanapén, fejét az ölembe hajtva.

– Tudod, ha nem a nadrágodban lenne az eszed, talán kitaláltad volna – mondtam szelíden, majd megkopogtattam a homlokát, mire elfintorodott. 

– Nem emlékszem semmi rosszra – lehunyta szürke szemeit, melyek mindig a vihar előtti égre emlékeztettek. 

Tűz piros haja lehunyt szemhéját csiklandozhatta. Viszkettek az ujjaim, hogy kisimíthassam rakoncátlan tincseit. Sajnos, engedtem eme kicsinyes vágyamnak. 

– Nem is azt mondtam, hogy csak a te hibád – mondtam a haját rendezgetve. Most hosszabb volt neki, mint szokott, így elkezdett visszagöndörödni, ahogyan én szeretem. 

– Akkor végképp semmit sem értek.

– Mivel megkértelek, hogy maradj itt – kezdtem, és éreztem, ahogyan a vér az arcomba tolult –... talán megvitathatjuk.

Egy darabig még csevegtünk semmiségekről, majd felajánlottam, hogy megágyazok neki a kanapén, de őméltóságának nem tetszett a dolog. Végül ez az egész odáig fajult, hogy mégis csak a szobámban aludtunk, ő egy felfújható matracon a földön – amíg fel nem mászott a pofátlan mellém.