Lótusz hadművelet

6. fejezet

/Daniel/

Nekem nem igazán tetszett ez a fogadásosdi. Semmi értelme nem volt - eddig.

Az öltözőbe belépve megálltam a tükör előtt, hogy magamhoz híven megigazítsam tökéletesen álló hajamat, amíg a srácok meg nem érkeznek. Amint meghallottam a közeledő cimboráim nevető hangját, gyorsan el is foglaltam szekrényemet, majd öltözni kezdtem, akár egy díva, hátha akkor inkább ezzel fognak foglalkozni, nem azzal a faszsággal, amit Seb kitalált. Valamilyen szinten be is jött, ismételten Barbie Kenjeként emlegettek, majd ők is gyorsan átvedlettek. 

– Akkor mit is nyernénk ezen? – kérdezte Ren, majd Royhoz fordult. – Ugyanis az én szívem már foglalt – kacsintott cinkosan a másik fiúra, aki a szemeit forgatta válaszképpen, majd Sebhez intézte következő szavait. – Remélem megérted, haver. 

– Persze, de ez igazából javítana a hírünkön is – mondta sóhajtva, majd elfintorodott. – Neked amúgy sem ártana javítanod rajta, Dan. Mi van a vöröskéddel?

– Elvitte a cica – mormogtam vissza, és majdnem elkotyogtam, hogy valójában a hétvégén sikerült megfektetnem is, úgyhogy igazából nekem semmi dolgom. De valahogy nem akartam Piroskát bemocskolni a fiúk előtt, úgyhogy inkább befogtam a csőröm; kivételesen.

– Amúgy oké, hogy vöröske meg friss husi, de nem ártana néven nevezni a lányokat – kényeskedett Roy a maga felsőbbrendű stílusában. Egyem meg a gazdagságát; talán ha megnyúznám, a bőre alatt pénzt találnék...

– Nem figyeltem, mikor bemutatkozott – hazudtam szemrebbenés nélkül, mire Ren jelentkezni kezdett, mint egy óvodás.

– Én tudom, én tudom! Asszem Chloe a neve, ha jól emlékszem! Az osztályunkba jár.

A kis hormontúltengéses törpe mindjárt nem ugrált le-fel, amint meglátta Roy elsötétedő tekintetét. 

– Chloe? – kérdezte meglepetten, miközben a homloka ráncba ugrott. – Érdekes. Megesküdnék rá, hogy az én húgomnak is vörös a haja, és egészen véletlenül őt is Chloe-nak hívják, ráadásul most iratkozott át hozzánk. 

– Nahát – nevettem fel kínosan lesütött szemekkel – Micsoda véletlen?

– De még mennyire – bólingatott Roy hevesen, majd megindult felém. Bár tudtam, hogy számomra ma véget ér az élet, még intéztem Ren felé egy vérontó pillantást, hogy őt is magammal rántsam a pokolba, de a japcsi félrenézett, és elkezdett fütyülni kínjában. 

– Figyelj, Roy! – szóltam kedvesen a barátomnak, hátha megenyhül. – Ez nem az, aminek látszik.

Roy szemei szikrát szórtak, a kezei ökölbe szorultak, miközben közeledett, mire én a szekrényemig hátráltam. Egyszeriben néma csend lett, még a légy zümmögése is bántotta a dobhártyámat, ami amúgy ki akart szakadni a szívem dübörgésétől. 

– Hátrébb az agarakkal, Roy, elég – szólat meg közénk állva a mi kis őrangyalunk, Gabriel. – Ez a kijelentés nem kíván vért – mondta. Az arcát nem láthattam, mivel éppen az engem kinyírni akaró fiúval szemezett. Renre pillantottam, aki ezt az egész galibát okozta – vagy legalábbis, a jelenlegit neki köszönhettem. Kerekre tágult szemmel vizslatta szerelmét. Nagyon meglepődhetett, ugyanis útban a szája felé megállt a keze a vizével. 

– Ebből elég, igaza van az arkangyalnak – vett védelmébe Seb is, így már Roynak két emberen kellett magát átverekednie. Kíváncsi voltam Seb szép szavaival való érvelésére, amivel megmenti az életemet, ha már ő is hibás volt ebben. Sőt, Piroska is...