Lótusz hadművelet

3. fejezet

/Daniel/

Még el sem kezdődött normálisan az iskola, de máris elegem van belőle, hiszen ennél csak rosszabb lehet. Szeptember közepe van, még a fák sem kezdtek kopaszodni, csak éppen sárgulnak a levelek, szóval nincs meg az iskola feelingem, inkább buliznék hajnalig ahelyett, hogy akkor keljek, hogy még beérjek a suliba.

Hát igen, nem túl praktikus az iskolától két órányira lakni, így vonatozhatok meg buszozhatok be a városba. Nem mintha panaszkodni akarnék, meg vagyok elégedve piciny kis életemmel, bár az apám lehetne egy kicsit lazább is, elengedhetne hétköznapokon is bulizni, meg a jogsira is kipótolhatná a pénzem. Vagy kifizethetné, az még jobb lenne.

Ötkor ébredtem, de az ágyból csak fél hatra sikerült kikászálódni; miután rájöttem, hogy mi és ki vagyok, az alsómat feljebb húzva cammogtam be a fürdőszobába, hogy vehessek egy gyors – mások szerint felfrissítő – reggeli zuhanyt.

A mosakodás után beletúrtam sötétbarna fürtjeimbe, és elégedetten tanulmányoztam jóképű arcvonásaimat; míg anya be nem kopogtatott az ajtón.

– Kész vagy már, Daniella?! Annyit tollászkodsz, mint egy lány!

– Anya, mondtam már, hogy ne hívj így! – szóltam vissza anyának, mert mindig így becéz, ha éppen valami nem tetszik neki. Sokkal jobb lenne, ha a teljes nevemen szólítana, mint más családokban, de nem, neki ki kellett találnia ezt a ciki becenevet, amit előszeretettel használ a haverjaim előtt is.

– Akkor igyekezz vagy a seggedbe rúgok!

Megforgattam a szemeimet, és visszafordultam a tükörhöz, hogy még egyszer leellenőrizzem a makulátlan kinézetemet, aztán édesanyám kérésének eleget téve kiszambáztam a fürdőszobából.

– Végre. Esküszöm, rosszabb vagy, mint én!

– Jól van, anya, ne beszélj ennyit, mert elkésel a munkából!

Hagytam, anya hadd menjen a dolgára, én meg elmentem a konyhába, hogy a hűtőből előbányászhassam az anya által elkészített szendvicseimet. Nem bízom a menzára az étrendemet, mert csak rá kell nézni Royra, a haveromra, biztos azért olyan tenyérbemászóan kedves és segítőkész, mert valami van abban a moslékban, amit esznek.

Mire beértem az elvileg oktatásra létrehozott intézménybe – de szépen fejezem ki magam –, már fél nyolc volt, szóval az osztálynak a nagy része már bent tartózkodott a teremben.

– Csá, Dan! – köszönt rám Ren, a másik barátom.

– Csövi, Ren – biccentettem vissza, majd levetődtem mellé az üres székre. Azt hiszem, Rachelnek hívják a csajt, aki mellette ül, de ő még nem bukkant fel.

Tavaly nem beszéltem vele annyit, de titokban egészen jófejnek tartom, nem olyan anyámasszonykatonája, mint a szerencsétlen barátnője, akinek a nevét sem jegyeztem meg, annyira jelentéktelen. Pedig a diáktanács alelnöke vagy mi a szösz, én nem értek az efféle dolgokhoz, nem készülök politikusnak, egyelőre a bukás nélküli érettségi a célom, és ha a matektanár megint megkegyelmez az év végén, talán még el is érhetem ezt az álmot. Legalábbis közelebb kerülhetek hozzá.

– Hol voltál a hétvégén? – érdeklődött Ren, miközben szénfekete szemeit nagyra nyitotta, ezzel igazán úgy festett, mintha nem csak félig, hanem teljes mértékben japó lenne; azok lepődnek minden kis szarságon úgy meg, mintha legalább egy atomkatasztrófáról beszélnél. Na, nem mintha érdekelnének az ázsiaiak, az csak egy egybeesés, hogy a koreai pop egészen megtetszett az utóbbi két hétben, főleg az a Kim Jaejoong gyerek, egészen jól tolja, bár a kinézetéhez nem éppen illik a rock. 

Nem, én nem vagyok rajongó, valójában utálom a kis húzott szemű, apró farkú, sárga emberkéket csak úgy, ahogy a többiek. A sorozataikat meg főleg nem nézem! És szeretek rajtuk gúnyolódni is, természetesen. Az meg egy véletlen, hogy Ren félig japán. 

– Hol lettem volna? Az Silver Whale-ben.

Kaján vigyoromból még azt is levonhatta, hogy utána mit csináltam azzal a dögös vörössel, akit sikerült elcsípnem tánc közben.

– Jó, nem érdekel ennél több... Royt nem láttad?

– Már megint ő? Kezdem elhinni, hogy tényleg ratyi vagy, ha ennyit beszélsz róla – közöltem vele, és arcom fintorba rándult, ahogy elképzeltem Royt és Rent egymáson. Vagy egymásban. Oké, elég, fúj.

– Tudod, hogy nem! De a legjobb barátom, és mivel múlt hét csütörtökön lebetegedett, nem láttam már négy napja!

– Gratulálok a matekodhoz, zsenikém! Biztos nehéz volt kiszámolni – utaltam a nyúlfaroknyi csendre, amit a "már" után tartott.

– Ne gúnyolódj, te is kettesre állsz!

– Még! – röhögtem fel a mutatóujjammal felé mutatva, majd összepacsiztunk.

Ekkor belépett a terembe egy pontosan olyan lány, akivel tegnap éjjel olyan jól... szórakoztunk.

Azúrkék szemei felismeréstől csillantak, ahogy összetalálkoztak az enyémekkel, és egy kicsit meglepődtem a gyilkos, metsző pillantásától. Első látásból meg tudtam ítélni a csajt; beképzelt és nagyképű.

– Hali, Chloe vagyok, az új lány... vagy mi – mutatkozott be hangosan, mire néhányan köszöntek neki, néhányan pedig észre sem vették. Én csak tovább bámultam őt, mintha megbabonázott volna – pedig természetesen nem –, miközben a csaj elindult felénk, gondolom, üres hely után kutatva. Közvetlenül mögöttünk nem ült senki, így oda ledobta a fekete táskáját, majd átható íriszeivel átpásztázta a termet, mintha keresett volna valakit. – Nem láttátok Clarát, srácok? Elvileg ebbe az osztályba jár ő is...

Nem nagyon értettem, hogy egy ilyen dögös csajszi minek keresi az olyanok társaságát, mint Clara, de aztán eljutott a tudatomig, hogy biztos a beiratkozási papírjait kell intéznie nála vagy az órarendet elkérni stb.

– Biztos a DÖK-ös teremben van – közöltem vele, és mosolyra húztam a szám, hogy elájuljon. Sajna, nem történt meg, de még csak nem is váltott ki belőle semmiféle reakciót; megtartotta a rideg arckifejezését. – Elkísérjelek?

– Megtisztelnél – biccentett röviden, és elindult kifelé a teremből, én alig tudtam követni, Ren meg csak meglepetten bámult utánunk.

Csendben haladtunk a fehér folyosón, mely vörös szekrényekkel lett tarkítva, és először nem mertem egyből feltenni a kérdésemet.

Chloe olyan csajnak tűnt, aki visszavág, és nem szórakozik. 

Éppen bekopogott volna az ajtón, mikor rászántam magam, és ráfogtam vékony csuklója, hogy kérdőre vonjam a tegnap előtti estével kapcsolatban. Vagy a tegnapi hajnallal? Mindegy.

– Mikor szexeltél utoljára? – tértem a lényegre. In medias res, hogy okosnak tűnjek.

A csaj el sem vörösödött, csak úgy meresztette rám hatalmas szemeit, mintha legalább azt mondtam volna, hogy fülig szerelmes vagyok Renbe.

– Te így ismerkedsz? – kérdezett vissza, miután felébredt a révületből. – Érdekes a módszered – tett megjegyzést végül, amitől akaratlanul is zavarba jöttem egy kicsit.

– Chloe, igaz?

– Ja.

– Hol voltál tegnap előtt? – tettem fel következő kérdésemet.

– Jézus, ember, mi a tököt kérdezősködsz? Azt, hogy mikor megyek vécére, ne regéljem el?

– Nem te vagy a csaj a Silver Whale-ből?

A vöröske arcára kiült a döbbenet, majd teljesen elsápadt. 

Talán ő sem szokta meg, hogy az egyéjszakás kalandjaival másnap találkozik.

– Te vagy... Daniel?

Bingó.