Lótusz hadművelet

4. Fejezet

/Sebastian/

Délután négy körül végre megszabadulhattunk drága szadista edzőnktől, az orosz nemzetiségű rabszolgahajcsártól. A srácokkal úgy döntöttünk, pihenésképpen elmegyünk egy korai vacsorára a helyi Palotavárosba.

Daniellel, Roy-jal, Rennel és Gabriellel karöltve neki is vágtunk az útnak – gyalog, mert Gabriel azt mondta, hogy ő nem buszozik többet. Múlt héten megbüntette egy ellenőr, azóta pedig kerüli a tömegközlekedést, és inkább velem viteti a hátsóját mindenhova. Viszont a kocsimba ennyien nem fértünk be, szóval muszáj volt sétálnunk. Nem baj, legalább rádolgoztunk egy kicsit az izomlázunkra.

Amint elértük a kis éttermet, egyből levetettük magunkat az egyik asztalhoz, amit két oldalról narancssárga bőrkanapék fogtak közre. Tökéletes rálátásunk volt a szürkületbe borult főútra, ugyanis az ablak mellett ültünk. Szétosztottuk magunk között az étlapokat, majd mindenki belemerült az ételek közötti válogatásba, engem is beleértve.

Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. A fiatal pincérnők is kívánatosak voltak – főként Daniel számára. Legnagyobb meglepetésemre azonban kedves barátom ma nem volt épp flörtölős kedvében, amiért a zsenge pipik szomorkásnak tűntek.

– Hé, Daniel – könyököltem a mellettem ülő fiút oldalba, majd halkan folytattam – mi van ma veled?

– Velem? – kérdezett vissza a srác feleszmélve az étlapja bambulásából. – Semmi. Mi lenne?

– Mintha nem lennél teljesen önmagad.

– Biztos megszállta a Szentlélek! – vágta rá Roy, miközben valami furcsa, nindzsás mozdulattal próbálta kihúzni a karját Ren halálos szorításából. – Mássz már le rólam, Pióca, egy étteremben vagyunk!

– És? Legalább mindenki tudni fogja, hogy milyen erős kötelék fűzi össze lelkeinket! – Ren drámaian a homlokához kapott, és Roy lemondóan megforgatta a szemeit. Hiába, ők már csak összetartoznak. Esküszöm, mintha a Sors vörös fonalát is láttam volna köztük húzódni...

– Fűzné össze a cipőfűzőidet inkább – utalt Roy morcosan Ren bekötetlen cipőire. A félig japán srácnak valahogy sosem volt erőssége a cipőkötés, nem egyszer tanyált el tesiórán sem. Szerencsére az úszáshoz nem kell semmiféle lábbeli... különben bajban lenne a csapat.

A figyelmemet ugyan nem kerülhette el az, ahogyan Ren óvatosan csiklandozni kezdte Roy oldalát, mégis igyekeztem elsősorban Danielre összpontosítani. Olyan nyúzottnak tűnt, de mivel nem mondott semmi konkrétat, annyiban hagytam a dolgot, és ráfogtam az egészet a mai edzésünk nehézségére. A pincér hamarosan meghozta a rendeléseinket, mi pedig körbeadtuk a ketchupot meg a sót. 

Miközben majszolni kezdtem a sült krumplimat, tekintetem egészen véletlenül a szomszéd asztalnál ülő, ölelkező szerelmespárra tévedt. A két, velünk egykorúnak tűnő fiatal úgy falta egymást, mintha az étteremhez tartozott volna ez az előadás. Az étvágyam hamar kicsúszott fintorra nyílt ajkaim közül, ezért mihamarabb visszanéztem jóízűen evő barátaimra, hogy egy kicsi részét is, ha lehet, visszanyerjem.

– Srácok, gondolkodtam – törtem meg a csámcsogásukat. – Valami szöget ütött a fejembe.

– Biztos a sok gondolkodás, nem vagy hozzászokva, haver – poénkodott Gabriel, mire bemutattam neki. Még a végén holnaptól az iskolába is gyalog kell járnia...

– Figyelnétek? Köszi.

Az ételpusztító porszívók most egy emberként pillantottak rám. Kissé zavarban éreztem magamat. Nem voltam biztos benne, hogy amit mondani készülök, értelmes-e.