A történet három fiú szerelmi kalandját mutatja be. Daniel egy magáról sokat képzelő, ám de roppant talpraesett srác, aki imád a lányok szívével játszani. Ren-t, a félig japán fiút; furcsa, néha gyerekes viselkedése miatt mindenki melegnek gondolja...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
/Sebastian/
Mint minden nap, ma is korán keltem, hogy elmehessek futni. A sport üdítően hatott rám, akár más emberekre a kávé, számomra ez volt a megfelelő löket. Amint kiléptem a bejárati ajtón, megcsapta az orromat az eső kellemes illata. A fák levelein a gyenge napfényben csillogtak a vízcseppek, mintha csak gyémántokkal díszítette volna valaki a növényeket. A fejemre húztam fekete kapucnimat, majd futásnak eredtem. Pont megfelelő idő volt, kellemes. A szél cirógatta borostás arcomat.
Fél órával később már ismét a házunk ajtajában álltam. Halkan benyitottam, nehogy az én drágaságos kishúgom felébredjen idő előtt, meg anya is az emeleten durmolt. Vettem egy langyos zuhanyt, majd a szobámba indultam. Az imént említett helyiségben félhomály uralkodott a redőnyök miatt. Gyorsan magamra kaptam egy farmert fehér pólóval, aztán összeszedtem az úszásfelszerelésemet. Kevés időm gyanánt – meg persze kedvem sem volt hozzá – kihagytam a reggelim elkészítését. Továbbra is néma csendben elhagytam a házat. A garázs előtt álló fekete Lexusba bepattanva eszembe jutott, hogy megígértem Gabrielnek, hogy ma elfuvarozom a suliba. Ki is kerestem az arkangyal számát, majd megnyomtam a hívás gombot. A harmadik csengésre fel is vette. – Szép jó reggelt, Angyalom – köszöntöttem, mire a túloldalon morcos mormogást hallottam válaszképpen. – Neked is, Büsztián. – Milyen humorosnak gondolhatta magát. – Mi kéne, ha volna? – Ember, ne fárassz, még én teszek neked szívességet – mondtam egy nagy levegőt véve. – Már úton vagyok, körülbelül tíz perc és a házatok előtt leszek. – Tééényleg – esett le neki a tantusz –, hiszen én megkértelek, hogy dobj el a suliba. Azonnal bontottam is a vonalat, majd behajtottam a körforgalomba. Angyalommal nem fecséreltük az időt – mivel még vagy húsz percet kellett pluszban rá várnom – a formális köszönésekre, csupán lekezeltünk egymással, aztán már úton is voltunk az iskolába – padlógázzal. Nem az zavart, hogy lekéshettem volna a remek nyelvórámat, hanem hogy még csengetés előtt csapatmegbeszélés volt. Magam előtt láttam, ahogyan késve érkezünk meg, ezért az edző bá' nem csak a kispadra fog ültet, de még ki is herél minket. Így hát 07:55-re már sikerült is parkolóhelyet találnom a tornacsarnok mellett. Aztán felvettük a nyúlcipőnket, így 07:57-re már a gyűlésen voltunk, épp időben. Elfogott a megkönnyebbülés, de biztos is voltam benne, hogy az évi szerencsémet ma el is használtam. Természetesen ez az eszmecsere is ugyan olyan volt, mint bármelyik másik: az edző megmondta, hogy nyápicok vagyunk, a teljesítményünk egy nagy nulla, és hogy a művészetis fruskákkal többre menne... aztán mivel észrevette a lelkesedésünk hiányát buzdító szavai ellenére – ez a pasi az önbizalom lerombolásának igazi mestere, de szerencsénkre a csapatszellemünket egyelőre még nem mészárolta le – tett pár kedvesnek tűnő megjegyzést egy-két társamról, akik ennek örömére elmosolyodtak. Amint bejelentette, hogy végzett, majd mindenki azonnal elpucolt. Ennek az egésznek hála, mint ahogyan az már évek óta ment, elkéstem németről. Szép komótosan elindultam az órámra, hogy olyan huszonöt tájékára érjek csak be. Ez ma sem volt másképpen, hiszen a pontosság mintapéldánya vagyok. A fehérre meszelt folyosó falait színes szekrények erdeje borította, fölöttük pedig a nehéz üvegtábla mögül tablók mosolyogtak rám. Magamhoz híven időben benyitottam a németterembe. – Guten Morgen – köszöntöttem minden diákot, majd a helyemre sétáltam, Clara mellé. – Mesélje már el nekem – mondta erős akcentussal Frau Berger –, miért ér ide minden alkalommal 08:25-re pontosan? Maga kiszámolja? – A személyiségem része a pontosság – mondtam, és megajándékoztam egy szívtipró mosollyal, mire a fiatal tanárnő nagyot sóhajtott, és visszaváltott anyanyelvére. – Hello, Nyuszikám – köszöntöttem padtársamat, Clarát. A szőke lány még csak rám sem nézett, borostyán színű szemeit le sem vette az előttünk a táblára irkáló tanárról. Úgy tett, mintha észre sem vett volna, mint mindig, ha együtt ültünk, de fogalmam sem volt, hogy miért. Még megpróbáltam vele beszélgetésbe elegyedni, de a lány hajthatatlan volt. Az is eszembe jutott már, hogy élvezi, hogy bosszanthat. Minden lány körül szokott ugrálni – vagy legalábbis hozzám szól.
És ekkor eldöntöttem, hogy év végére nem csak szóba fog velem állni, hanem még a rajongótáborom elnökévé is teszem a D.Ö.K. alelnökét.
