Lótusz hadművelet

5. fejezet

/Ren/

Másnap a suli legalább olyan unalmas volt, mint általában, csak ma kivételesen végig egy bizonyos személyt bámultam, amíg mellettem Sebastian valami angyalról kezdett mesélni, és úgy áradozott róla, mintha ez engem kicsit is érdekelt volna. Persze, megpróbáltam a dologhoz mézédes pofát vágni, de valójában fingom sem volt arról, hogy miről vakerál, csak annyiban voltam biztos, hogy most kivételesen egy pasi volt a központban. (És még én vagyok a meleg.)

Csak a végére sikerült felfognom, hogy az osztálytársunkról, Gabrielről beszélt. 

Iskola után kibattyogtam az állomásra, majd egy jó fél óra múlva felléptem az éppen érkező vonatra, ami szinte meg sem állt, rögtön gurult is ki pályaudvarról. Néha tömve szokott lenni az éppen hazafelé igyekvő munkásemberekkel, de előfordulnak olyan alkalmak is, amikor nem úgy kell átcsusszannom egy gyári alkalmazott és egy bankigazgató között, hogy lejuthassak a vonatról. Az ülőhelyek most is mind foglaltak voltak, de nem okozott gondot az a néhány percnyi ácsorgás, amit a hazautam alatt kellett kibírnom, ha azt vesszük, hogy a suliban a tesiórákon kívül szinte folyton csak a seggemet meresztem. 

Megragadtam az egyik fentről lógó kapaszkodót, majd jótálltam magamért az ajtó előtt, miközben másik kezemmel a telefonomat babráltam, és a piros madarakkal megostromoltam a kövér, zöld malacok várát.

Szinte tíz perc alatt ott is voltam a megfelelő állomáson, és mikor leszálltam a szerelvényről, akkor vettem észre, hogy az új osztálytársunk, Emily is ezzel a járattal utazott haza. Elképedve néztem végig, ahogyan a göndör hajú lány sietve elrobogott előttem, miközben a megfelelő pillanatot sirattam arra, hogy beszélgessek vele. 

Igazából semmi nem vonz a lányban, egészen átlagosnak tűnik. Persze, nagyon cuki, de ettől függetlenül egyáltalán nem ismerem őt eléggé ahhoz, hogy olyan könnyelműen kiejtsem a srácoknak: Őt akarom meghódítani. Ráadásul Roy-jal is jó kapcsolatot ápol, és nem akarom a szőke hercegemet elveszíteni egy jöttment kisvárosi lány miatt. 

Mivel a tökéletes alkalmat már lekéstem, kissé csalódottan ballagtam hazafelé az állomástól. Ahhoz, hogy a házunkhoz jussak, át kellett vágnom egy viszonylag rosszul kiépített, keskeny kereszteződésen, ahol éppen autóbaleset történt. Az emberek a járdáról nézelődtek, amíg a rendőrök a járművek tulajdonosait hallgatták ki és mérték fel a károkat. Nekem nem volt sok időm a délutáni bokszedzés miatt, így nem álltam le bámészkodni, hanem egyenest nyargaltam hazafelé, és már lelki szemeimmel láttam is anyám aggódó arcát, amint tetőtől talpig átvizsgál, hogy nem esett-e semmi bajom. 

- Megjöttem, apa! - kiáltottam be az utcára nyíló garázsunkba, ahol az ő műhelye volt, ugyanis autószerelőként dolgozott a környéken.

Apa egy fejbiccentéssel üdvözölt, mivel a hangos zenétől, ami a rádióból szólt, úgysem hallottam volna a válaszát. Elfojtottam magamban egy sóhajt, majd feltrappoltam a teraszlépcsőn és beléptem a házba. Szinte rögtön megcsapott a frissen párolt zöldség édes illata.

- Hazajöttem, anyu! - kiabáltam el magam, miközben megszabadultam a cipőmtől és beljebb léptem a konyhába.

Anya épp a tűzhely körül sürgölődött, valami lágy dallamot dúdolgatva halkan. Véleményem szerint az anyámnak egészen szép énekhangja van, bár apám ezt cáfolja. Neki anyu hangja meglehetősen hamisnak hat minden alkalommal.

- Anyu, itthon vagyok - ismételtem meg magam, mire édesanyám a piros kis köténykéjében felém ügetett, hogy csókot nyomjon a homlokomra.

- Ren! - üdvözölt boldogan, szemei úgy csillogtak, mintha a messiást látta volna bennem. - Úgy örülök, hogy végre itthon vagy. Ugye, nem esett semmi bajod? - vette a kezébe az arcomat és mélyre fúrta magát a tekintetemben. - Hallottam a balesetről.

- Jól vagyok, anyu.

Szinte éreztem, hogy ezt fogja megint csinálni. Anyám, aki ázsiai - egészen pontosan japán származású - úgy nevel, mintha egy törékeny porcelánbaba volnék. Folyton aggódik értem, néha úgy kezel, mint egy kisgyereket, és ez már kezd zavarni. Tizenhét éves vagyok, már nincs szükségem az anyai támaszára, sokkal inkább arra, hogy felnőttszámba vegyen végre.

Persze, tökéletesen kiegészítik egymást apámmal, aki a rideg természetéről ismert, és nem éppen a legaktívabb szülő a világon. Egy iskolai programra vagy szülőire sem jött el soha, de még a suliról is nagy ritkán kérdez. Mosolyogni is csupán egyszer láttam, mikor egy este ittasan hazatántorgott a kocsmából. Szóval apa terén is meg vagyok áldva, de legalább ő nem ölelgetett halálra, mikor az első iskolai verekedésemből tértem haza, amiért kicsúfoltak a félvérségem miatt. 

Az említett személy éppen akkor jött be a bejáraton az olajos kezét törölgetve egy koszos rongyba. Szótlanul elsétált mellettünk, és a hűtőszekrényben kutatott hideg víz után. 

- Hagyd azt a gyereket, Nanao! - szólt anyámra. - Nincs annak semmi baja.

- Tudom, hogy nincs - felelte szelíden, miközben a hajamat kezdte piszkálgatni. - Csak egész végig úgy aggódtam, mert állítólag egy középiskolást is elütöttek.

- Ha annyira aggódtál, miért nem sétáltál ki elé az állomásra? - vonta kérdőre apa furfangosan.

- Mert még csak ezekben a percekben értesültem róla. 

- Ren, ugye segítesz ma nekem a munkában? Erre a hétre több melót vállaltam. 

- Ma nem megy, apa - utasítottam el az ajánlatot, mire rosszalló pillantások keretében elemelte szájától a vizesüveget. - Bokszedzésre megyek a srácokkal.

Anyu megint csalódottan vizslatott, biztosan azt gondolta, hogy már feladtam a bokszolós álmomat is, de ez nincs így. Persze, semmi konkrét tervem nincs ezzel a sporttal, csak erősítés és időtöltés céljából csinálom, de anya régebben minden edzés előtt tartott arról egy kiselőadást, hogy ez milyen veszélyes. Talán apa miatt aggódik ennyire, nem tudom, hiszen a fater is bokszolt középiskolás korában és egy csúnya ütés következtében orrát törték. A csont nem úgy forrt össze, ahogyan annak kellett volna, ezért apán teljesen meglátszik a mai napig, hogy mit tett vele ez a küzdősport. 

- Tényleg? Én azt hittem, ma ráérsz - szakította meg a gondolatmenetemet a ház ura. 

- Most nem lehet, sajnálom. Bár az edzés nem tart soká, de ha nem akarok megbukni matekból és irodalomból, akkor nem ártana este tanulnom. A hétvégén majd beugrom. 

Vállamra dobtam a táskámat, és elindultam a szobám felé, hogy lepakolhassak. Az apró lyuk, amelyben élek egy elég rendetlen helyiség, sötét falakkal és ritka bútorzattal. Olyan foghíjas szegény szoba, hogy nem igazán érzem a magaménak, sokkal inkább egy átlagos kis vacoknak, ahol bármikor elbújhatok a külvilág elől, ha gond adódna. 

Miután lepakoltam, és összeszedtem az edző felszerelésemet, kiléptem a folyosóra, ahol a nagyiba botlottam. Apai ágon a rokonom, egy kedves, idős öregasszony rövid, göndör, ősz hajjal. A családomban egyedül ő és anyu nálam alacsonyabbak. 

- Szervusz, Ren! - köszönt mosolyogva. - Máris elmész? Még csak most jöttél.

- Hétköznap van, nagyi - kerültem ki az öreglányt. - Rohanok az edzésemre. 

Sietve felhúztam a cipőmet, elbúcsúztam anyától, majd kirohantam az ajtón. Szívesen segítettem volna apunak a munkában, de az edzésről nem késhetek, meg amúgy is ma mindenképp ott akartam lenni, hiszen most fogjuk megbeszélni a fogadásunk győztesének jutalmát.