Lélegezni kerekeken

2. rész: Az a bizonyos nap és az után

A hét gyorsan eltelt. Ahogy beszéltük átjött Nate és Livie. A fiúk játszottak, mi lányok pedig anyával csacsogtunk. Már hiányzottak ezek a napok.

Anyáék kitalálták, mivel itt az őszi szünet így elmegyünk pár napra a tóparti házunkhoz. Apa ügyvéd, akárcsak a nagyszüleim. Anya pedig tanár az egyik általános iskolában. Szóval mind a ketten nem keresnek rosszul. Livie-t kérdeztem, hogy nem akar e eljönni, de azt mondta Nate-tel már beterveztek valamit, és a szüleivel is. Nem hibáztatom. Örülök, hogy neki legalább van egy rendes fiúja.
Már nagyon vártam a kis házat. Sok emlék köt oda. Matt pedig még nem is volt ott, szóval ez neki új lesz. Ő is izgatottan várja, mint mindenki más. Még Jason is, akiről azt hittem, hogy utál oda menni, de mikor ma reggel rá kérdeztem csak annyit mondott, hogy most más, mert már idősebb. Én meg, "aha". Nehezen tudom elhinni, de mindegy. Ő tudja.
Már lázasan készülődtünk. A bőröndöket előkészítve pakoltam bele a holmikat. Pár kötött felsőt, vastag nadrágot, cipőt, kardigánt. Minden egyéb cuccot, ami ellenáll a hidegnek. Sajnos itt Maine-ben igen hideg az ősz. Már a fürdőből is ami olyan azt elraktam. Két bőröndöt megpakolva késznek nyilvánítottam magam.
Éppen húztam össze a kék bőrönd cipzárját, mikor kopogtak.

- Gyere! - Szóltam ki.

- Szia szívem. - Jött be apa. - Hú, te aztán felkészültél. - Nevetett fel.

- Sosem lehet tudni, mire számítson az ember. - Néztem rá nevetve, majd inkább ráültem a hordozóra és úgy húztam be. - Na, mostmár kész. - Fújtam ki a levegőt.

- Ennek örülök. - Tette zsebre a kezét. - Nem sokára indulunk, csak kiderült még valamit el kell intéznem az irodában. Fél óra és jövök.

- Rendben. - Szaladtam hozzá és adtam egy puszit. - Vigyázz magadra!

- Ne aggódj angyalom. Mindjárt jövök. - Adott a fejem búbjára egy puszit, és már ment is. Hallottam ahogy a bejárati ajtó nyílik, majd zárul és a kocsit ahogy kihajtott.

Lementem és megnéztem a többiek már hogy állnak. Anya éppen kávét kortyolgatott a nappaliban. Odamentem hozzá és megöleltem.

- Ezt miért kaptam? - Kérdezte.

- Csak azért mert szeretlek. - Mosolyogtam fel rá, ugyanis tizenhat éves létemre az én 160 centimmel még mindig kicsi voltam.

- Jaj, kincsem. Én is szeretlek. - Simogatta meg a hátam, majd a fejemre kaptam egy újabb puszit.

- Jason hol van? - Kérdeztem tőle furcsálva, ugyanis a bátyám ilyenkor már rég téblábolni szokott.

- Kint van. Apád mondta neki, hogy húzza össze a leveleket mielőtt elmegyünk. - Mutatott ki az ablakon, és láttam a bátyámat, ahogy a gereblyével húzta össze a diófa alatt a leveleket.

- Kimegyek én is. Mindjárt jövök.

- Menj csak. - Ezzel már mentem is venni a magasszáru csizmám és a kabátomat meg a zöld sálam. Már mentem is ki a bejárati ajtón.
Reméltem, hogy nem fogja észre venni, és nem is vett.
Halkan mögé lopóztam és a hátára ugrottam. Ijedségében, majdnem elestünk, de miután feleszmélt, már fogta is meg a lábamat és elkezdett csikizni. Tudja hol vagyok a legjobban, így leugrottam és ő megfordulva tovább csinálta, mire az lett, hogy elestünk pont a kupacra és elkezdtük a testvéri birkózást.
Már mindenhol tiszta levél voltam és fájt a hasam a sok röhögéstől.

- Na mi van Hugi?! Tán feladod? - Csikizett tovább.

- Fel én. Már nem kapok levegőt. - Nevettem fel.

- Hát milyen Gilbert vagy te, hogy föl adod? Azt hittem, jobban neveltelek.

- Inkább ezt most ne firtassuk. Na Jason eressz el! - Fogott és a hátára dobott. - Jason Eliott Gilbert, azonnal tegyél le! - Ütöttem a hátát miközben nevettem. Ő is nevetve paskolta meg a lábam.