Lélegezni kerekeken

13.rész: Aminek már itt volt az ideje

Grace

Van az úgy amikor az ember, még ő maga se tudja, mit kéne tenni. Zavaros minden. Mikor a romantikus könyvek írják vagy a filmekben a főszereplők mondják, hogy mennyire össze vannak zavarodva és nem tudják, mit akarnak, mit éreznek. Nem tudnak dönteni, akárhonnan nézik a dolgokat, mert a szíved mintha nem is lenne a helyén, mintha a levegőben kifeszített kötélen egyensúlyozna. Nem tudsz megmozdulni se előre, se hátra, de jobbra és balra is leeshetsz. 

Egyszóval, káosz. Soha nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan lehet valaki összezavarodott, hát mostmár tudom. Mert jelenleg én is az vagyok. 

Amikor a tanteremben voltam Aidennel, és most se nagyon tudom, hogy pontosan mi történt, csak felületesen tudom nézni. Ő mérges volt, én pedig probáltam lenyugtatni, de azt már nem tudom, milyen erő vitt arra, hogy olyan közel kerüljek hozzá. 

Ma van a meccs napja. Nem is gondolná az ember, hogy mennyire fontos is ez a meccs. Azt hittem én is, hogy csak felfullja az iskola az egészet, de nem így van. Livietől tudom, hogy ezen a meccsen dől el a szezon és, még az is lehet, hogy a különböző egyetemek és főiskolás innen halásszák össze a diákjait. Mindenki várta, hogy a két csapat, hogyan teljesít majd. Én a legjobban Aiden miatt aggódtam. 

Tegnap azt hittem sikerült megnyugtatnom, de már reggel, mikor megláttam a parkolóban kiszállni a terepjárójából, tudtam, az csak ideiglenes volt. 

Már a második óra is kész káosz, mert senki nem figyel a tanárra vagy az órára. Mindenki az estéről beszél és nemcsak a tanteremben, hanem a folyosón is. Nehéz volt úgy végig menni a folyosón, hogy legalább egyszer ne hallottam volna Aiden nevét. És még csak a második óra telt el. 

A csengő megszólalt és láttam, ahogy még a tanár is megkönnyebbült, hogy kijuthat. Hát még én. Livie is látta rajtam, hogy kicsit feszült vagyok, de ez csak az Aiden miatt érzett aggódás jele volt. Még nem találkoztam Garrettel, de igyekeztem elkerülni vagy legalábbis nem egyedül maradni, bár nem mintha eddig annyira egyedül mentem volna bárhova. Mindig volt velem valaki, akivel egy órára vagy egy helyre mentünk. 

Ezért sem aggódtam magam miatt. Inkább azon aggódtam, hogyan fog Aiden teljesíteni a pályán. Ma valahogy az időjárás kedvezett és húsz fokot jósoltak, pedig már majdnem vége van az ősznek, így november közepén. Így a tantestület és még pár vezető úgy döntött, hogy a mai meccs lehet a füves pályán és már mindenki várta, hogy láthassa az év első olyan meccsét, ami ilyen nagyszabású. Eddig csak kisebb edző meccsek voltak, amiket nem igazán lehetett megnézni, meg nem is nagyon érdekelte az emberek, mint a mai. 

Mindenki izgatott volt, köztük én is. Éppen Lucyval mentem a szekrényem felé, mikor szembe jött velünk Cameron és ahogy meglátott minket széles mosolyra húzta a száját. Cam már csak ilyen volt. A társaságában az ember akaratlanul is mosolygott, ő volt a bohóc és a nőcsábász, erre már jöttem, mikor egy lány ráborított egy pohár vizet, mire kiderült, hogy nem először történt meg már vele. 

- Kit látnak szemeim? Csak nem a mi Grace Gilbertünket? - Állt meg előttünk. - Szia, Lucinda. - Mosolygott a lányra, mire Lucy is visszamosolygott rá. Lucy már említette, hogy ismerik egymást, még általánosból, de azt veszem észre mintha Camnek talán tetszene a szőke barátnőm. Most is elmosolyogtam és csak felnéztem Cam vörös kobakjára. 

- Neked is szia, Cam. - Mosolygok rá. Akárhogyis nézem hálás vagyok a fiúknak, hogy megismerkedtem velük, hiszen miattuk legalább percre is, de nem érzem magam másnak. - A többiek? - Kérdeztem, hiszen mindig együtt vannak a fiúk, amikor csak látom őket. Bár akaratlanul is egybizonyos személy érdelt, mivel ma még nem láttam.