Lélegezni kerekeken

11.rész: Csapdában

~ Grace

- Bocsi, mit mondtál? - Muszáj volt megkérdezem, mert azt hittem rosszul hallottam vagy akár csak a fejemben hallok dolgokat és valójában nem is mondta azt amit szerintem mondott.

- Igen. Jól hallottad. - Arcomat látva csak még jobban szélesedett azaz önelégült vigyora. Hogy, az a'! - Na mi van Grace? - Hajolt lejjebb, hogy egy szintben legyen a szemünk. - Csak nem elvitte a cica a nyelved? - Ó, hogy most némult el az a hülye szám!

- Ne-nem. - Próbáltam rendezni remegő hangomat és kihúztam magam a székben. - Csak meglepődtem. Ugyan miért hívnál meg engem, Aiden Anderson? - Tényleg nem értettem, hiszen annyi lány lehetne a délutáni időtöltése.

- Grace-Grace, - csóválta meg a fejét - Úgy látszik mindig ismételnem kell saját magamat. - A vigyora egy cseppet sem változott.

Azok a zöld szemek úgy néztek rám, mintha bele látnának a belsőmben, és ez nagyon nem tetszett. Frusztrált, hogy nem tudom mi megy a fejében.

- Na, akkor mit mondasz? Eljössz ezzel a pasassal kajálni? - Kérdezte azon a magabiztos hangsúllyal a hangjában.

Hirtelen eszembe jutott valami, ami talán elég ok rá, hogy kibújjak alóla.

- Nagyapa jön értem, így nemet mondok rá. Bocsi. - Elég, ha az igazságnak csak a felét tudja. Még csak az kéne, hogy megtudja a teljes okot. Hogy ne tűnjön úgy, hogy bunkó akarok lenni rámosolyogtam, hiszen aranyos volt tőle.

Aiden arcán egy pillanatig láttam, hogy megremegett, de nem tartott sokáig és rendezte csalódott vonásait. Furcsa.

- Rossz kifogás, Grace. Ez még nem akadály a kajálásra. - Felegyenesedett, majd az ajtó felé nézett, ahol már a diákok mentek ki. Nekem is már ki kellett volna mennem. El kell innen menekülnem, de gyorsan.

- Sajnos, ez most nem kifogás, Aiden. - Próbáltam olyan hangot megütni, mintha nem lennék zavarban és nem sietnék már el innen. - A nagyapámnak el kell vinnie....öhm... - Na, most legyél okos Grace Gilbert!

- Hova? - Vonta fel kérdőn a szemöldökét, de azért még mindig azt hiszi, hogy valami kifogást gyártok éppen. Nem jár messze az igazságtól, bár sajnos ez nem csak egy kreált kifogás lenne. - Én is eltudlak oda vinni, ha gondolod. Útközben elviszlek oda és utána mehetünk enni is. - Mosolygott továbbra is rám.

Hogy lehet valaki ennyire makacs?

Hála istennek ezt az időt választotta nagyapa, hogy bejöjjön azon az ajtón.
Mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, mire nagyapa kérdő tekintetével találkoztunk.

- Sziasztok, gyerekek! - Jött oda hozzánk. Majd megsimogatta a vállamat. - Milyen napotok volt? - Nézett rám, majd Aidenre.

- Jó napot, Mr Gilbert! - Illedelmesen köszönt neki Aiden időt nem hagyva nekem, hogy szóhoz jussak. - Éppen azt kérdeztem meg Gracetől, hogy eljönne e velem enni.

Ahogy elkezdte mondani nekem azzal szinkronban lett nagyobb a szemem. Úristen.
Miért nem tudja befogni a száját néha ez a srác?

- Hát, sajnos - Nézett rám nagyapa kérdőn, én pedig csak kérlelő tekintettel ránéztem, hogy találjon ki valamit. Nem volt hülye, mert nagyon jól tudta, nem akarom, hogy az iskolában tudjanak róla. - Graceszel programunk van. Tudod, fiam, amolyan papa-unoka program. - Mosolygott rá nagyapám, éreztem, ahogy a vállaim leereszkednek a megkönnyebbüléstől. Ügyes vagy, Papa.

Aiden arcán láttam a megértést és ennek nagyon örültem.

- Persze, uram. Menjenek csak. Grace, miért nem ezt mondtad? - Fordult felém, mire én csak megvontam a vállam. - Ne hidd azt, hogy elfelejtem! - Megróvon, de mosollyal a hangjában mondta.