Lélegezni kerekeken

12.rész: Már csak egy nap

~ Aiden

- És akkor érte jött a nagyapja. - Éppen a mondandóm végére értem. Szokás szerint Lukenál töltöttem az időmet, mint mindig.
Otthon az ősök úgy sincsenek otthon és őszintén, nem is bánom. Éppen eleget látjuk egymást és akkor is csak az vár, hogy valami miatt újabb lebasszást kapjak, amit el sem követtem.

Csak egy átlagos családi beszélgetés.
Legalábbis nálunk.

Nem hiába vagyok még mindig itt este hétkor sem, bár ahogy elnézem akár még lehet fél nyolc is.

- Hát, haver. - Sóhajt fel a konzollal a kezében szőke haverom. Ez a mi szokásos levezetésünk, ha nincs meccs vagy edzés. - Valljuk be, ez neked nem megy. - Röhögi el magát, mire nem csak Grace-re, de még a játékra is utalhatott. Ja, megint megvert és az avatáromat ismét szitává lőtték. - Mióta is kajtatsz ezért a lányért? - Felém fordulva hátra dőlt a szürke kanapén, én pedig csak néztem a képernyőt.

- Már magam sem tudom. - Válaszoltam egyszerűen. Tényleg nem emlékszem, pontosan mikortól kezdett érdekelni Grace. Azt sem tudom, mi váltotta ki bennem. Egyszerűen...csak megtörtént.

- Egy lány se érdekelt egy napnál hosszabb ideig.

- Tudom, öreg, ne is kérdezd tovább szerintem. - Döntöttem hátra a fejemet a karfának és lehunytam a szemem.

Mióta eljöttem a suliból csak rajta agyaltam, és egy hosszú kocsikázás után inkább idejöttem.
Lukenak mindig elmondhattam bármiről is legyen szó. A baráti társaságunkból vele vagyok talán a legközelebbi kapcsolatban.

- Rendben. Akkor esőnap ez a téma. - Ivott bele a dobozos sörbe, amit még a játék előtt hoztunk ki. - Mit szólsz, hogy a Matthews ellen leszünk? - Úgy kérdezte, hogy szinte már tudta is a választ, mégis jó barát levén megkérdezte bújtatva "Na, hogy viseled a tényt, haver?", körülbelül ez hangzott. 

- Szerintem te is tudod, mi a válasz. - Éreztem, hogy megveszül az egész testem, ahogy arra a meccsre gondoltam, ami mindenkinek megmaradt az emlékezetében. 

Damien Langston. Egy nagyszájú kis nyápic, és még finoman is mondtam. Mindig arra ment, hogy felhúzzon, hiszen nagyon jól tudta, hogy milyen könnyen eltudom veszíteni a fejemet, ha arról van szó. Damien szülei az én szüleimmel egy fajta munka kapcsoltatot árulnak, ami természetesen azt jelenti, hogy Damiennel már az első meccs előtt is ismertük egymást, sajnos, ez az akkori meccsre rá is nyomta a bélyeget. Egy folytában beszólogatott a meccs alatt, de akkor éppen olyat mondott, amit nem kellett volna. Miután rájött, hogy a szüleimmel nem ér el semmit, ha őket hozza föl, megpróbált egy másik módot, amivel kihozhat a sodromból. Felhozta a húgomat. Igen. Volt egy húgom, de olyan régen történt, hogy szinte már nem is emlékszem rá, csak a nevetésére és, hogy anya szőke haját örökölte. Leukémiát diagnoztizáltak nála három éves korában. Én akkor voltam hét éves - ezért is mondom, hogy egyke vagyok, mert évek óta egyszerűbb ezt mondani - és már akkor is nagy üzlet emberek voltak a szüleink, és természetesen Damien tudta, hova üthet a legjobban. 

Igen, csak hét éves voltam, de azok az évek keményen megmaradtak, ahogy a fater bőröve és anyám sárga dobozai meg a könnyei. Ezekre érdekes mód emlékszem.

Nem hazai meccs volt, de akkor is nagy port kavart. Elszabadult a pokol a füves pályán. Elborult az agyam és csak arra emlékszem, hogy a csapat társaim és az edző bá szedett le arról a kis nyomorultról. Megérdemelte minden ütésemet, és még ugyanennyit.

- Igen, tudom. - Dőlt hátra ő is és csak csöndben ültünk. Full nyomasztó volt, de valahogy meg mégis nagyon jól esett, hogy itt mindig csend és nyugalom van. - A lényeg az, hogy most nagyon oda kell figyelned, figyelnünk. Ez az utolsó előtti olyan meccs, ahol még nem fognak hemzsegni a fejvadászok. Ettől függ, mi lesz a szezonban. - Mindig Luke volt, aki ésszerűbben gondolkodott kettőnk közül.