Lélegezni kerekeken

7. rész: Meglepetések és Váratlan tettek

~ Aiden

- Áruld már el, hogy hova viszel! - Mondta már kábé ötödszörre és türelmetlenül az anyósülésen ülő barna lány.

Nagyon szórakoztató volt, ahogy reagált Grace. Türelmetlensége, be kellett ismerni, hogy nagyon aranyos. Egyfolytában az utat, a járdákat nézte közben pedig engem faggatott. Ám én nem török meg olyan hamar, mint az ő gondolja.

- Újra elmondom, Grace. - Mosolyogtam rá és vissza néztem az útra. - Majd megtudod, ha oda értünk.
- Ez nem fair. Ennyi erővel akár egy baltás gyilkos is lehetnél. Honnan tudhatnám, hogy nem más milyen az igazi éned. - Vonta fel a szemöldökét, de láttam rajta, hogy csak szórakozik velem. A huncutság csillogott szemeiben, ami meg kell hagyni, nekem nagyon tetszett.

- Talán onnan, hogy ha az lennék már rég nem élnél. - Nevettem el magam.

Élveztem, hogy nem tudja, hová megyünk és mit tervezek.

Tudtam, hogy ha oda érünk, akkor rögtön még talán nem is, de ha beérünk az épületbe le fog esni az álla.

- Kérlek, Aiden. - Mondta könyörögve. - Mond már meg! Már sík ideg vagyok.

- Tudom. Éppen ezért nem mondom el. - Mondtam határozottan és nevetve.
Már majdnem fél órája megyünk. A hely, ahová készülök vinni kicsit a városon kívül van, így hosszabb az út. Még jó, hogy már megreggeliztünk.

Grace továbbra is az utakat kémlelte.
Kért mielőtt eljöttünk volna, hogy hozzak le egy nadrágot és egy pólót Sophie-tól. Bár inkább én rágtam a szájába, mert ő túl feszengett. Örültem, hogy Grace ilyen kicsi, de annak is, hogy Soph nem egy törpe, mert így pont találtam neki ruhákat. Azt mondta egyedül is megtudja oldani az öltözködést, hiszen nem a nagyija öltözteti és már nem óvódás.
Próbálta kicsit derűsre venni a dolgot, de én láttam rajta, hogy belül nem kell sok és összeomlik.

Ezért viszem el oda.

- Ígérem, tetszeni fog. - Sandítottam rá a visszapillantóból. Arcvonásai egy kicsit megenyhültek, de a kíváncsisága nem.
Persze, hogy nem.
Magamban jót mosolyogtam és reméltem, hogy tényleg jobb kedvre deríthetem ezzel a kis kiruccanással.

Az út ezek után csendben telt.
Én, hol az útra figyeltem, hol pedig Grace-re, aki szemlátomást nagyon izgult. Miközben az ablakon nézte a környéket, kezeit tördelte és néha az alsó ajkát rágta.

Miért nézem én a száját?
Halihó, ember! Inkább az utat nézd!

Igen. Tényleg jobb, ha az útra nézek. Még a végén holtan végzük.

Már majdnem oda értünk a szüleim egyik alapítványához. Röviden annyi, hogy a szüleim úsznak a pénzben és szépen néz ki a portfólión egy-két pénz alapítvány.
Mintha mi olyan bőkezűek és odaadóak lennénk.

Ahogy közeledtünk a célhoz a tölgyek váltották egymást. Mivel már jóval benne voltunk az őszben, ezért a fák sárgásan, barnásan vagy éppen már kopaszon köszöntöttek minket.
A nap sugarai átszöktek a bárány felhők között. Mivel már reggel azért elmúlt, így alig van forgalom.

Hamar oda érünk. Leparkolok egy hatalmas modern építésű, két emeletes, lapos tetős épület előtt. Az épület domborzata a szürke, kicsit betonos. Hatalmas ablakai vannak, de szemből nem igazán látszik. A sok tölggyel majdnem olyan, mintha egy erdőbe lett volna beépítve. Lépcső és rámpa visz föl a nagy, fa bejárati ajtóhoz. Az ajtó mellett jobb és bal oldalon is egy-egy híres alkotó, festő önarcképe és az egyik műve van premier dátummal ellátva meg egy csomó más adattal azzal kapcsolatban, hogy mikor és melyik részen lesz megmutatva a festményük.