Lélegezni kerekeken

9. rész: Elpocsékoltság

~ Grace

- Mindjárt ott leszek Grace. Ne haragudj, ne haragudj! Ígérem, mindjárt ott leszek, kettőt pislogsz és ott is leszek. - Barátnőm szabadkozó áradata zúdult a telefonból, én pedig elnevettem magam.

- Semmi baj, Livie. - Nyugtattam meg, nehogy mégegyszer bele kezdjen. - Elő fordul mással is. - Mosolyogtam magam elé, ahogy hallottam a vonal másik végéről a frusztrált sóhajt.

- De én nem vagyok más! - Szólt bele feszülten, majd hangja megint átállt bocsánatkérőre. - El sem hiszem, hogy elfelejtettem, kérlek ne haragudj, mindjárt ott leszek, ígérem! - Kérlelt, mire én sóhajtottam, mert vár vagy tíz perce kér tőlem bocsánatot, amiért elfelejtette, hogy együtt mennénk haza, ugyanis mára beszéltük meg, hogy tanulunk, így lemondtam a fuvart nagyapánál. Suli után én még a könyvtárban voltam Ryannel, amíg el nem kezdődött a rajz szakkör. Hívott engem is, győzködött, de én így is nemet mondtam. Nekem még nem megy.

Kell még idő.

Sajnálta, de felfogta a válaszomat, viszont azt mondta, nem fogja feladni olyan könnyen, mire én csak nagyot sóhajtva elfogadtam azt, hogy ő már csak ilyen. Nagyon jól esett, hogy nem hagyja, de belül még mindig ott volt azaz érzés, egy gát, ami miatt még mindig nem voltam hajlandó betenni a lábamat a rajz terembe, vagy csak elő venni a rajz füzeteket.

Az utolsó rajzom egy családi kép volt, amin anya, apa és a testvéreim pillanat képei voltak összemontázsolva. Egy szóval,... Sok.

Sok volt nekem még, hogy kezembe vegyek egy rajz szenet vagy ceruzát. Majd egyszer biztos újra bele fogok, de nem most.

Elköszöntünk Livie-vel, hogy eltudjon indulni a kocsival, és kinyomtam a hívást, majd az ölembe ejtettem a kezemet és csak vártam. A suli már kiürült három után, ugyanis a tanároknak értekezlet volt. Szinte nem volt senki sem az iskola területén, kivéve akiknek szakkör vagy éppen edzés folyt.

Hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó és a vas ajtó neki csapódott a tégla falnak, mire én összerezzenve a hang irányába fordultam és Aident pillantottam meg.
Ruhája enyhén gyűrött volt, mintha sietve kapta volna fel, sötét haja kócosan állt a feje tetején. Arca vonásai dühösek és feszültek voltak. Egyik kezében a táskáját tartotta, másikat pedig ökölbe szorította.

Még soha nem láttam ilyennek. Ilyen dühösnek és fékezhetetlennek, de egy valami biztos, nem miatta uralkodott el rajtam a félelem vagy a pánik, hanem azért, mert hallottam a ma reggel történteket, hogy ő és Jenny hevesen viselkedtek egymással, ami csak azt jelentette, tudja.

Összetalálkozott tekintetünk és valami egy pillanatra megváltozott rajta, majd újra összevont szemöldökkel és súlyos léptekkel közeledett felém, mire azt sem tudtam, mit csináljak.
Elfordítottam a fejemet róla és csak néztem az iskola kihűlt parkolóját, miközben egyre hangosabbak lettek a felém tartó léptek, majd már éreztem is a mellettem tornyosuló fiút.

- Grace, van valamit amit meg kellene beszélnünk. - Szűrte a fogai között, éreztem zöld szemét magamon és csak még mélyebben süllyedtem volna a székben. Ha tudtam volna, ha újra tudtam volna futni, mit meg nem adtam volna most érte.

- Nincs semmi Aiden. Nem tudom miről beszélsz. - Mondtam nyugodt hanggal. Ha látja rajtam, hogy tényleg nem akarok vele beszélni semmiről, akkor talán békén hagy és Livie végre ide fog érni.

- Ó, dehogy is nem! - Szólalt meg gúnyosan és ingerülten. - Nagyon jól tudod, miről, úgyhogy ne játszd itt nekem a hülyét! - Ahogy elhallgatott már tudtam csak Livie tudna megmenteni a helyzettől. - Nézz rám, Grace!