Lélegezni kerekeken

5. rész: Érzések és pofonok

~ Grace

- Hogy mi van? - Kérdezett vissza vörös hajú barátném.

- Hogy hogy mi van? Csak haza vitt. Semmi több. - Mondtam neki már vagy ötvenszerre.

Éppen az ebéd szünetet töltjük az ebédlőben, és csak véletlenül kicsúszott a számon a tegnapi dolog. De csak annyit mondtam, hogy Aiden Anderson haza vitt és beszélgettünk. Ennyi.
De az én drága legjobb barátnőm nem hajlandó ezt befogadni. Hogy csak ennyi.

- Szóval... Találkoztattok a könyvtárban, aztán felajánlotta, hogy haza visz, majd estig ott is volt és higgyem is el, hogy nem történt semmi a foci csapat kapitányával? - Vázolta fel nem éppen higgadtan, mire lecsitittotam.
Még jó, hogy az ebédlő távolabbi részén ültünk.

Nate most éppen a diáktanács gyűlésén ül, ugyanis ő tagja a tanácsnak, szóval most éppen csajos beszélgetést folytatunk.

- Igen. Pontosan. Nem történt semmi. Olyan nehéz ezt fel fogni. - Kezdtem már egy kicsit ideges lenni. - Livie, nem hagynánk ezt abba?! - Kértem már fáradt sóhaj kíséretével.

- Rendben, de még nem végeztünk. - Vont vállat győzedelmesen.

Én pedig egy újabbat sóhajtottam.
Imádtam, de mikor fiúkról volt szó — pláne, ha az velem kapcsolatos —, elviselhetetlen. Így meg még jobban, hogy neki már ott van Nate, ezért próbál keríteni nekem valakit mindig.
De azóta nem igazán hozott fel egy fiút se, semmi fiúkkal kapcsolatos dolgot. Erre tessék. Csak be kell tennem az iskolába a lábam és már máris kezdődik.

Éppen csak piszkálgattam a kajámat, mikor egy csapat nevetésére figyeltem fel. A hátam mögül jött a hang, az ebédlő közepéről. A vállam felett átnéztem, hogy mi lehet, ami ilyen vicces.

Livie is azt nézte, amit én.
Az utóbbi időben rájöttem valamire. Arra, hogy Garrett Johnson-nal nem érdemes ujjat húzni. A másik Garrett, aki alkatilag kicsit hasonlított rá, személyiségileg teljesen a szöges ellentéte volt ennek a gyereknek.

Most is ő és rajta kívül még öt srác terrorizált két kicsit nyomibbnak tűnő elsőst. Ismertem őket, mert volt pár közös óránk.

Állkapcsom összeszorult a haragtól. A szemüveges srác nyakába öntötte Garrett a sárga innivalóját. Mintha minden napos cselekedetről lenne szó.
Utáltam ezt. Utáltam nézni, ahogy mások szenvednek csak azért, mert nem sport alkat vagy éppen okosabb,mint ők. Utáltam, hogy mindenkit kipécéznek.

- Úgy utálom ezt. - Mondtam ki hangosan, szememet nem vettem le a jelenetről.
Mellesleg az volt a legrosszabb, hogy senki nem ment a segítségükre. Legszivesebben én magam mentem volna, de ugyan mit tehetnék hat nagy darab srác ellen én. Én, aki járás képtelen.

- Én is, hidd el. - Mondta Livie ugyanolyan haraggal a hangjában.

Egyszer csak Garrettnek már nem volt elég ez. A baseball sapkás srácot a pólójánál fogva felrántotta a székből és szinte már felemelte a földről, mikor valaki rácsapott Garrett vállára. Mégpedig nem más mint az a srác, aki tegnap haza vitt és estig nálunk volt. Az a srác, akiről pár perccel ezelőtt beszéltem a legjobb barátnőmnek.

Aiden Anderson.

- Jobb, ha elengeded mielőtt a diri és Jameson ide ér, vagy különben az egész szezont kispadon töltöd. - Mondta fenyegetően és haragosan.

Mellette még állt három vele egy magasságú srác, akik szintén szúrósan követték Garrett és a többi srác mozdulatait.

- Csak blöffölsz Anderson. - Kezdett nevetni, de ahogy kimondta már az ebédlő ajtajában meg is jelent a két említett személy.
Még éppen nem vették észre, hogy miért néz az egész ebédlő egy irányba, így Garrett leengedte Aaront és hátrébb ment a társaival.