Az istenek kegyeltje [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

VI.

- Ne haragudj, de nekem vissza kell mennem! Segítenem kell ezt elsimítani!

- D-de ezt nem értem! - nézek rá esdeklően. Félek. Ezt tudom. És azt, hogy a könnyek marják a szememet. - Blake...! Mi van velem?

- Nyugi, jó? - megfogja a vállamat, aztán szorosan megölel. - Az én húgicámmal senki sem cseszekedhet! Még az istenek sem. Különben ott töröm őket ketté, ahol a legvastagabbak!

- Apádról beszélsz... - emlékeztetem, miközben a pulcsija válla elnyeli a hangomat és a könnyeimet.

- És?! Leszarom! - még sosem hallottam őt ilyen durván beszélni. - Ő itt hagyott a fenébe, nem is törődik velem, te viszont mindig is közel álltál hozzám - minden értelemben! Te vagy a fontosabb - közli egyszerűen. Eltol, megpróbál biztatóan mosolyogni, és kiviharzik az Apollón-bungalóból.

Úgy döntök, ha Apollón már volt szíves lantot varázsolni a buksim fölé - ami úgy már eltűnt -, én nyugodtan kölcsön vehetem az egyik gyereke ágyát. Ülési célokra. Így ledobom magamat egy virágos pléddel leborított matracra.

- Szép volt - szólal meg valaki. Az egyetlen olyan sarokban álla, hova a lámpák fénye épp nem ér el.

- Hogy jutottál be? - kérdezem és letörlöm a könnyeimet.

- Ügyes vagyok - feleli szárazon. Előjön a fénybe, óvatosan tesz az irányomba néhány lépést. - Az Aphroditések jó munkát végeztek. De te szétbőgted - állapítja meg.

- Miért vagy itt? - szegezem neki a kérdést kicsit szipogva. Vállat von, jelezve, hogy nem fog válaszolni.

- Tudod... eddig még egyszer sem történt ilyen. Hogy valakit ketten ismerjenek el. Ráadásul két férfi... - furcsa hangsúllyal mondja. - Ezek szerint az egyik hazudik. Mert van nálad valami, amit a hazug isten akar - olyan intenzív a szemében a vádolás és a fenyegetés, hogy hátrébb csúszok az ágyon.

- É-és te mit akarsz..? - nézek rá, egyszerűen félek tőle. Erre ismét csak megrántja a vállát.

- Választ. Érdekel, hogy te miben különbözöl a többi hérosztól, és hogy mi van nálad, ami hazugságra készteti az isteneket.

Furcsa, kicsit pattogó akcentussal beszél, amit nem vettem észre, mikor hozott minket a táborba - mondjuk, akkor jóval kevesebbet szólt.

- Te amolyan szellemvadász vagy? - kérdezem és komolyan is gondolom.

- Mi? - egy pillanatig értetlenül néz rám, a szeme egészen másmilyenné válik. És aztán elmosolyodik. - Nem - mondja végül, miután sikeresen eltünteti a kis vigyort az arcáról. - Félvér vagyok. Mint te - feleli és nézelődni kezd. Az iménti kérdésem egy furcsa falat rombolt le kettőnk között.

- Félvér?! - lepődök meg.

- Igen, miért, minek néztél?

- Szellemvadásznak! - makacskodok.

- Bocs. De nem - csóválja meg a fejét.

- Ha félvér vagy, akkor ki az isteni szülőd? - kérdezem kekeckedve. Erre összehúzza a szemeit, és bizalmatlanul néz rám.

- Majd meg tudod. Talán - és ezzel a mondatával lép ki az apám - vagy nem - bungalójából.

Egyedül maradok, és nem tudok magmmal mit kezdeni. Így szemügyre veszem a szobát: belülről is sárga, mindenhol a vidám, meleg színek uralkodnak. Egymással szemben tábori ágyak, mindegyiken különböző pokróc. A falakon néhány poszter. A szoba egyik sarkában - ahol nincsenek ágyak -  könyvespolcok, fotelek és egy hatalmas parafa tábla. Címkék, gyógynövény- és elixírt ismertetők, receptek, betegség leírások, és egyéb gyógyításra alkalmas dolgok részletei.
Elismerem, kíváncsivá tesznek a receptek, így közekebb sétálok. Böngészni kezdek, először csak egy fecnit olvasok el. Aztán egy újabbat, még egyet és még egyet. Az egész tábla tartalmát átnyálazom, és egy óra múlva az egyik fotelban ülök, a kezemben A mandragóra című könyvvel. Öreg lapjait óvatosan hajtom, lenyűgözve olvasom a rengeteg új információt.